Végre van egy kis időm, hát gondoltam csak leírom már életem egyik legfontosabb eseményét. Mivelhogy férjhez mentem. :) :D Én... férjhez... te jó ég... :D

Még jó pár hétnek el kell telnie, hogy lecsengjenek bennem az események. Illetve teljesen lecsengeni sosem fog reméljük, mert azért ez az egész felejthetetlen. Az elmúlt hónapok eszméletlenül zsúfoltan és izgatottan teltek. Most van végre egy szusszanásnyi időm, amikor is blogírásra vetemedhetem.

Így leírom szép rendben (és szokásosan a jelen és múlt időt egybemosó stílusban, ahogy az érzéseim diktálják), hogy is történt, és hogy kezdődött a "boldogan éltek amíg ..." része az életemnek. Mert még a végén elfelejtem a részleteket, amilyen vagyok... :)

Lánykérés

A történet a húsvéttal kezdődik, amikor is M eljött hozzánk (az őshozzánk, eredeti otthonunkba). Egész pontosan ápr. 1. volt ez a nap és hát M szülinapját is ültük, meg húsvétoztunk. Még tojást is csináltam neki, 2 félét is. A nap totál kellemesen telt, úgy rémlik a délután nagy részét végigzenéltük a családdal, gitárokon, kobzon, zongorán, furulyán, már nem tudom mik kerültek elő, de estig nyomattuk, énekeltünk.

Egyszer aztán M kiment cigizni. Egy idő után utánamentem. Látom ám, hogy iszonyú koncentrált fejet vág és izgatott és nem lehetett eldönteni, hogy épp nem tetszik-e neki valami vagy tetszik vagy mi van. Mindenesetre valami változást állt be az atmoszférában, kérdezgettem is, hogy mi van, baj van-e. "Nem, most várjál egy picit" - jött a válasz pont úgy, mint amikor fejben próbál megoldani valami nem tudom milyen fizikai kísérleti problémát.

Nagyot sóhajt, felém fordul. A feje leírhatatlan. Általában ismerem a fejeit és tudom, mikor mit gondol és érez kb, de a jelen feje egyikhez sem hasonlatos. Ekkor felsejlett bennem a sejtés, te szent ég mire készül, csak nem... 
- Hozzám jössz feleségül? - böki ki végül, még mindig nem megszokott fejjel, de most már van benne boldogság is, meg várakozás, meg egy csipet "te jó ég", meg egyszerre nagyon sok más minden is.
Erre föl elkezdtem ugrálni, mert egy ilyen kérdést nem lehet felfogni sem, nemhogy kibírni...
- Nem... Nem! Nem.... - kiabáltam, noha ez  nem a válaszra vonatkozott, sokkal inkább arra, hogy ez nem igaz, ezt nem hiszem el, mire föl érdekesen nézett, hogy mi van, én pedig helyesbítettem - akarom mondani IGEN! PERSZE!

Egy kicsit még örültünk egymásnak ott a konyhában.
M: Na és akkor most bemegyünk...? Szülőktől... Hogy kell ezt csinálni?
Én: Nem tudom, korábban még nem kérték meg a kezemet.

:D

Mint két cinkos belopakodtunk a szobába, ahol szüleim voltak.
M: Nos hát akkor, szeretnék valamit mondani... - kezdett bele, mert valahogy bele kell kezdeni.

Anyuék valamit megérezhettek, mert hirtelen leültek ott ahol voltak és az átlagnál nagyobb készültséggel kezdtek el figyelni.

M: Most volt a szülinapom és én szeretnék valamit kérni szülinapomra. 
Vihar előtti csönd.
M: Szülinapomra én V-t szeretném kérni.

Na innentől kezdve aztán... Nagy volt az öröm a lányos házban :) Anyu elpityeredett, apu keresett valami alkoholt, amivel koccinthatunk, örömmel köszöntötték a család új "fiát", majd apu gitáron Beatless nótákba kezdett (elsőként "Let it be"), mondván, hogy ő nem a szavak embere... A többi rész leírhatatlan, annyira a miénk volt a pillanat.

Az elkövetkezendő napok úgy teltek, mint a kapcsolatunk első hetei. Teljesen megújult tekintettel néztünk egymásra, ismét rózsaszín köd, szívdobogás, meg "úristen mibe vágtunk" érzés. Hiszen megint szembe jött egy egész csomó "első" élmény. 

Izgi lesz - gondoltuk.
És úgy is lett.