Blogot azért írok, hogy néha kívülről is ránézzek az életemre, hogy mi is történik. Más ez mint a napló, kevésbé szabad a kezem. De azért mégis jó. A hétköznapok egyformák, bizonytalanok, stresszesek, és megint csak úgy érzem, hogy hétvégén történik az emberrel az élet. Akkor viszont töményen. 

Az ősz számomra mindig hoz kezdeteket, új érzéseket, régiek megújulását, várakozást. A szerelmi "forgalom" ilyenkor nő meg. (értve mindenféle értelemben :)

S íme: nagy érzelmi impulzusok, az egyik, mint egy pofon, arcul csapott. Csak egy beszélgetés. Sok mindenre számítottam, de erre így azért nem. Hideg is, meleg is. A meleg óvatosan simogató, a hideg viszont jégcsapkéssel szúr. Másba. De mégis nekem fáj. Mert tükröt látok. De lehet, hogy ferdét? Az ember nem tudja, hogy a nagy kavarodásban hova is helyezze magát, hol az igazság közepe. De mégis hogy ki tudok billenni érzelmileg, az érdekes - gondolom, ugyanakkor tapasztalom, hogy a kibillenés nem végső elesést jelent, olyan vagyok, mint egy jancsibohóc, visszaállok középre.

S én meg elgondolkodtam oly sok mindenen. Nem az első esetbe botlom. Hogy is van ez? Vajon tényleg ki hordozza az igazságok végső eszenciáját? Senki. Azaz te. Nincs abszolút igazság ebben az esetben, hisz érzésekről van szó. Hogy ő megmondta, és tiszta fejjel mondta meg, és abszolút logikus érvekkel mondta meg. Nem. Ott az ő szemüvege, mely az enyémmel nem azonos. Azon keresztül néz. És meg kell hagyni, elég élesen lát vele. De nem tökélesen, mert olyan nincs. Ő is csak ember. S a végén kiderül, nem is akármilyen érzelmi helyzetben lévő ember.

M-nek elmondom az egészet. Eddig azt hittem, most láttam, csak meg felülről a dolgokat, de a beszélgetésünk után kiderül, hogy van egy még feljebbi nézőpont. Hát persze, hisz ismer. Sőt: tud engem. S ez máris elég ahhoz, hogy egy közelebbi igazságban tartózkodjunk - hozzám közelebbiben. De mivel én meg őt ismerem és tudom, ezért hozzá közelebbiben is.

Nyilván felmerül a kérdés, hogy az ember a kényelmessége miatt csak önmagát nyugtatja bizonyos válaszokkal, s ezért az eset egyfajta mini lavinát generál: néhány nap múlva már M is önelemző depresszióba süllyed. Ez nehéz, de szeretem nézni és megélni, mert a fejlődés és csiszolódás így zajlik.

Hogy is van ez? Jól. Néhány nap múlva a belső malmok megőröltek. Helyreraktam dolgokat. Azt, hogy az egész egy ember magánya köré csoportosul, s egy kijelentés köré: "én meg kezdtem beléd zúgni". S bár tartott tőle, hogy haragszom rá a sok kimondott dologért, de nem tudok. Valamiféle hálát érzek. Meg egy csipet szomorúságot, mert sajnálom és nem tudok neki segíteni, mert igyekezett elvágni minden velem kapcsolatos fonalat. És sajnálom, mert én még csak most kezdtem átrakni a haverból a barát kategóriába, mert megérdemelte volna, kevés emberrel lehet ezt kialakítani.

Végül semmi más nem marad a képzeletbeli érzelmi térképen, csak három ember, tisztán, a maguk igazságaival. Három ember egy asztalnál, egymással szemben - a valóságban, mert kettejükbe botlottam a munka után. Huhh. Kár, hogy kevés volt az idő, kellett volna még idő arra, hogy a zavart félretéve végre emberek legyünk szemtől szemben egymással és őszintén átbeszéljük. Így csak félig meddig sikerült

Remélem egyszer sikerül egészen.