Szülők pár nappal korábban befutottak már, hogy ha van még valami, akkor segítsenek. Utolsó napi dolgokról nyomtattam is egy leírást, hogy mikor mi kellene, hogy legyen. Egyet odaadtam a vőfélynek (I, a haverunk, nem fizetett akármi)

Az időjárás jelentést nézegettem már napokkal előtte, hogy ki tudjunk a kertbe ülni és döbbenetes, de előtte is írt pár mm csapadékot meg utána is, de aznapra nem :) És tényleg egy csepp sem esett.

És ott voltunk, hogy utolsó este. És mi még mindig dolgoztunk, hogy minden meglegyen. Na aludni azt kb 3 órát sikerült (a nyugtalanság miatt),mondom úristen, másnap így hogy fogom bírni + bemutatom személyemben a zombi menyasszonyt.

És eljött a reggel. Utolsó simítások, a lakást sikerült tűrhető állapotba hozni. M az apjával elhúzott az első körös virágokért (autódísz és a hajamba) 10-kor várt a fodrász, s a  fodrász előtt találkozva M leadta a hajbavaló virágokat (igaziak, ebből nem engedtem), összemosoly az utolsónapos vőlegénnyel, puszi és izgatott várakozásos bíztatás és aztán ment mindenki a maga dolgára. A fodrásznál - mivel M rokona bejelentette, hogy 7 ember nem jön - ezért amíg készült a hajam az ülésrendet írtam át. ÁÁÁ! Göndörítés, fonás kész, virágok benne, fátyol beletűzve. Apa anyut és Marikát eldobta az étterembe dekorálni és jött értem kocsival, hogy ne a villamoson menjen már a félkész menyasszony.

Apával a lakásban ketten még az utolsó ültetőkártyákat ragasztgattuk, majd elpakoltuk egy dobozba és apu elszállította az étterembe.

Magamra maradtam. Ha nem lett volna glédában a hajam és fátyol a fejemen, mintha egy sima szombat délelőtt lenne, de basszus mégsem... :) A kozmetikus helyett saját magam sminkeltem ki magam. (előtte már gyakoroltam, hogy jó legyen.) Amúgy se sminkelem magam halálra, nem akartam, hogy a vőlegény ne ismerjem rám a méter vastag vakolat alatt és ultra szokatlan fejem legyen. Úgyhogy csak nagyon alapvető sminket csináltam.

Fürdés, ilyesmi, minimális szusszanás.

Dél körül aztán hirtelen megérkezett mindenki és irtó nagy nyüzsi lett. Ibiék 4-en (2 gyerekkel), szüleim + Marika bezsúfolódtak ebbe a mikroszkópikus lakásba. Lett akkora kavargás, hogy ihajj, de azért kb mindenki képben volt, hogy mit kell tennie azért, hogy az események előre haladjanak. Ettünk pár falatot és készültünk tovább. 

Fél 2 fele befutott még G - a fotós, aki anno a zenekart is szuperül fotózta és amolyan félhavernak számít - , hogy néhány készülődős fotót készítsen, úgyhogy felkapaszkodott a tv tetejére - mint a TV tornában a gyerekek a csillárra - átemelte a lábát néhány szatyron, kikerült egy-két táskát, kisöpört a szeméből néhány növényt és fotózott. Én meg próbáltam hozzászoktatni magam, hogy ez lesz ma, hogy arcunkba lesz egész nap a kamera. Közben sminkeltem tovább. A többiek öltöztek, gyerekeket gyömöszöltek ruhákba és még ki tudja miket csináltak. 

Gondoltuk egy életünk egy halálunk, belevágunk. Találtunk is egyetlen szabad időpontot az aug. vége szept. eleje intervallumban a polgármesteri ceremóniára. Aug. 31. Lefoglaltuk. Eldőlt. Hazatelefonok, hogy ásó, kapa nagyharang, mi ekkor. És itt. Nem máshol. Itt élünk, itt esküszünk. Megvan, megvan, megvan. "Össze fogunk házasodni! Mi! Össze!" mondogattuk egymásnak folyton örömködve.

Ami ezután jött  azt úgy hívnám: szentimentális agybaj. Egyszerre volt minden. Készülő, ropogósan új munkahelyemre beesett egy nagy projekt, amin elkezdtünk dolgozni. Közben mivel bevállaltuk, hogy megyünk konyházni kistáborra, így arra is el kellett kezdeni készülni. Plusz az esküvőszervezés.

Egyszóval szentimentális agybaj. Szentimentális, mert volt hogy a villamoson rámjött a bőghetnék, mikor újra meg újra eszembe jutott, hogy mi is van, hogy menyasszony vagyok és az esküvőn, hogy is kéne lennie...
És agybaj, mert temérdek szerveznivaló jött a nyakunkba még úgy mindenre rá.

A részleteket most nem is írnám le, de miután a pappal is megbeszéltük az időpontot, jött az éttermek, menüajánlatok, zenekari árajánlatok sora. Az ilyen bálterem jellegű székszoknyás csicsa témáktól helyből rosszul lettünk, láttunk olyan esküvői videókat, hogy jujj... kikent kifent unott fejű menyasszony szintipopra vonaglik... Áááá... és az egyik helyszínnek ez volt a kedvcsináló videója. Na nem. Valahogy ízléses, de szép legyen, méltó hozzánk. Nem elrugaszkodott, de ne is túl puritán.

Jött a tanyaötlet. Mert kaptunk egy ilyen lehetőséget. Ez aztán eredeti lenne. Tanyasi gyerektábor, füves placc, partysátor sörpadokkal, háttérben egy legelő tehénnel, kerti reteráttal, esetleges vízrendszerrel, penészes matracú tábori ágyakkal. Elképzeltem a rokonok reakcióját minderre. :D Eredetinek eredeti, az alapkoncepció nem rossz, de talán mégsem...

Később eldőlt az étterem, bár kissé rizikófaktorosra sikeredett a beltéri lehetőségeket illetően. A zenekar is eldőlt nagy sokára. 

Közben 2 hétre elnyelt minket az erdő, ahol is 10 napig főztünk 60 főre. Megintcsak amennyire melós volt, annyira fantasztikusan jó. PB jött beszerzőként és segített a konyhán, hát valami félelmetes hármast alkottunk. Majdnem olyan jól összecsiszolódtunk, mint egy család. És ez nem vicc. Félszavakból értettük egymást a végére és könnyesre röhögtük magunkat, ha volt rá időnk. Mondta is PB, hogy annyira bekerült az intim szféránkba, hogy jóformán már ő is a mi kapcsolatunk része. :)

Miután hazakeveredtünk akkor meg engem nyelt el a kódok hegye. Munkahelyen volt, hogy este 8-9-ig bent maradtam, annyi meló szakadt ránk. Hogy lehet így bármi mást szervezni? ÁÁÁ Közben 2 hetente jártam fel Ibihez, hogy melót, gyerekeket és tárgyakat félresöpörve teljes gőzzel varrhassa a ruhámat.

Az esküvőszervezésben a férfiak nem annyira izgatják magukat, amint 3 alappillér megvan, úgy vélik a többi magától kialakul. Mit nekik ilyen részlet, hogy ki dekorál, meg a ruha és a virágok színe illik-e és még sok százmillió hasonló - szerintem sarkalatos pontokat érintő - kérdés. Na én ezekben kavarogtam, M meg időnként vette kezébe az irányítást, mondjuk akkor tényleg jelentősebbeket lendített az eseményeken. De azért most eltúlzom, mert ő is sokat szervezett. 

Egy idő után a munkahelyen lecsengett a projekt, pedig már azt hittem sosem keveredünk ki belőle és akkor végre már teljes erőbedobással lehetett szervezni. Listákat írtam vendégekről, tennivalókról, szobabeosztásokról, aztán javított listákat, majd azok javításait. Aztán vásároltam egy halom mindent. Ahhoz, hogy 1 ember 1 napon szép legyen, annyi tárgyat meg kell venni, hogy ihajj. Hát még ha 2 emberről van szó.

Ez az egész esküvősdi egyszerre csodálatos, meg egyszerre rémes, ettől a sok szervezéstől meg anyagi ráfordítástól. És akkor még a szülők igényeit is összeegyeztetni a mieinkkel. Mondjuk ők viszonylat diszkréten kezelték a témát, véleményeket mondtak, de azért ránk hagyták. Mindegyikük megcsinálta a maguk tervbe vett dolgait (szüleim a dekorációt, M szülei a saját palackozású köszönőbort, rajta a címkén a közös képünkkel) és persze segített, ahol tudott. 

Amúgy meg az egész agybaj közepette nem győztük emlékeztetni magunkat, hogy miért is van ez és mit is jelent. Hogy nem csak egy nagyszabású bulit szervezünk, hanem hát mit is szervezünk...

Ami azt illeti nagyon sok minden maradt utolsó napra és az utolsó pillanatokra. A menyecskeszoknyám 1 nappal előtte lett kész, a vőlegény inge is 1 nappal előtte lett meg. (mert hogy ekrü színű és bocskaihoz illő is legyen egyszerre... na ezt nagyítóval kellett vadászni). S akkor még zenék és vetítés

Merthogy erre külön alkalmat szenteltünk, nem mostuk egybe a dolgokat, hiszen lánykéréskor még gyűrűnk sem volt. Meg legalább a család is ismerkedik egymással. Eddig egyszer már találkoztak, itt az idő másodszorra is, főleg most, hogy MIVAN. :)

Gyűrűválasztás: hát kérem, ez az első komoly "anyagi fejtörés" (nevezzük így az esküvői előkészületek szerintem lényeges agyeldobásait). Abban egyetértettünk, hogy nem kell cirkalom, sima karika legyen, ahogy anyáinknak, apáinknak is. A gyűrűsembert M anyja szerválta, aki legyártja. Azért elmentünk körbe nézelődni, hogy mi tetszik és amikor megláttuk a vörösarany karikagyűrűt, akkor egybehangzóan kijelentettük, hogy ilyen legyen, ammen.

Oszt a gyűrűsember le is gyártotta. Mi meg elmentünk érte. Pestre. Motorral. Mert nem vagyunk normálisak szokás szerint, de nem tagadom, elég vagány volt az érzés a motoron, hogy megyünk az esküvői gyűrűinkért 2 keréken.

Az alkalmat a Dunafürdőre terveztük a kis nyaralónkba Pünkösdkor. Drukkolás, hogy ne legyen árvíz, mert a zöldbe vágytuk helyezni az eseményt. És nem lett. Anyuék nagyon készültek, mindenféle díszítéssel, ahogy azt szokták, meg körülbelül minden fűszál glédába állításával. :)

És máris egybefolynak a dolgok, pedig nem is régen volt (Ezért is kell leírnom, hogy megmaradjon a többi), mert nem vagyok biztos benne, hogy volt halászlé, de mintha lett volna. Torta biztosan volt. És megint egybekötöttük ünneppel (M névnapja). Aztán adtunk egy kis műsort mi ketten. Ő gitározott és néha én énekeltem, néha ő, néha együtt (a Csalamádéból). Próbáltunk némi lánykérős tematikával felépíteni a dolgokat. Volt is ott könnyeknek hullása. 

Ezek után mindenki beszélt egy kicsit (ki kihez megy és ez miért lesz jó és ki kinek mit köszönhet, és különben is ha kirepülnek a fiatalok, az milyen jó, és hogy ez a kapcsolat látszik, hogy jó és szépek vagyunk együtt és mindenki drukkol nekünk és hajrá). Aranyosak voltak külön-külön. Meg együtt is.Amúgy is megint csak leírhatatlan az egész. De nagyon meghitt volt, talán ez a jó szó. Meghitt és a miénk.

Történt mindez a fátyollal körbevett (szúnyogok elleni védelem) teraszon. Aztán levonultunk a kertbe. Itt a feldíszített kapuszerűség (növények, frissen szedett virágokkal telerakott) alá álltunk és akkor a kis fehér dobozkából előkerültek a gyűrűk és landoltak a bal kezeinken. (és néhány szúnyog meg a lábszárunkon) Eljegyzési ajándékként nyakláncot és fülbevalót kaptam, M pedig egy lézert (mint munkaeszköz) ékszertartóban. :)

A délután további részében előkerült még egy gitár és apu meg M gitároztak, mi többiek énekeltünk a csalamádéból. 

Hát... Ezt a vidáman hamis, szétcsúszó, de együtténeklési szándékkal maradéktalanul átitatott dajdajozást megint csak nehéz lenne szavakkal leírni. Úgy mindenki beleadott apait anyait a dolgokba és hót komolyan vette, de közben meg jót mulattak magukon és egymáson. Én meg főleg. Mert mindenki nagyon akarta, hogy jó legyen (A dal is meg úgy utána lehetőleg minden), önfeledt fejekkel, ahogy egy kisgyerek a játékba merül bele. Mivel az egész esemény - így ez is - videóra lett rögzítve, így berakhatnám ide a videót, de inkább nem teszem. 

Inkább ezt (ezt is csapattuk együtt)

Este még kártyáztunk az erkélyen kb egy szűnyogfelhőben, de mindenki erőn felül becsülettel kibírta. Kint is aludtunk.

Végre van egy kis időm, hát gondoltam csak leírom már életem egyik legfontosabb eseményét. Mivelhogy férjhez mentem. :) :D Én... férjhez... te jó ég... :D

Még jó pár hétnek el kell telnie, hogy lecsengjenek bennem az események. Illetve teljesen lecsengeni sosem fog reméljük, mert azért ez az egész felejthetetlen. Az elmúlt hónapok eszméletlenül zsúfoltan és izgatottan teltek. Most van végre egy szusszanásnyi időm, amikor is blogírásra vetemedhetem.

Így leírom szép rendben (és szokásosan a jelen és múlt időt egybemosó stílusban, ahogy az érzéseim diktálják), hogy is történt, és hogy kezdődött a "boldogan éltek amíg ..." része az életemnek. Mert még a végén elfelejtem a részleteket, amilyen vagyok... :)

Lánykérés

A történet a húsvéttal kezdődik, amikor is M eljött hozzánk (az őshozzánk, eredeti otthonunkba). Egész pontosan ápr. 1. volt ez a nap és hát M szülinapját is ültük, meg húsvétoztunk. Még tojást is csináltam neki, 2 félét is. A nap totál kellemesen telt, úgy rémlik a délután nagy részét végigzenéltük a családdal, gitárokon, kobzon, zongorán, furulyán, már nem tudom mik kerültek elő, de estig nyomattuk, énekeltünk.

Egyszer aztán M kiment cigizni. Egy idő után utánamentem. Látom ám, hogy iszonyú koncentrált fejet vág és izgatott és nem lehetett eldönteni, hogy épp nem tetszik-e neki valami vagy tetszik vagy mi van. Mindenesetre valami változást állt be az atmoszférában, kérdezgettem is, hogy mi van, baj van-e. "Nem, most várjál egy picit" - jött a válasz pont úgy, mint amikor fejben próbál megoldani valami nem tudom milyen fizikai kísérleti problémát.

Nagyot sóhajt, felém fordul. A feje leírhatatlan. Általában ismerem a fejeit és tudom, mikor mit gondol és érez kb, de a jelen feje egyikhez sem hasonlatos. Ekkor felsejlett bennem a sejtés, te szent ég mire készül, csak nem... 
- Hozzám jössz feleségül? - böki ki végül, még mindig nem megszokott fejjel, de most már van benne boldogság is, meg várakozás, meg egy csipet "te jó ég", meg egyszerre nagyon sok más minden is.
Erre föl elkezdtem ugrálni, mert egy ilyen kérdést nem lehet felfogni sem, nemhogy kibírni...
- Nem... Nem! Nem.... - kiabáltam, noha ez  nem a válaszra vonatkozott, sokkal inkább arra, hogy ez nem igaz, ezt nem hiszem el, mire föl érdekesen nézett, hogy mi van, én pedig helyesbítettem - akarom mondani IGEN! PERSZE!

Egy kicsit még örültünk egymásnak ott a konyhában.
M: Na és akkor most bemegyünk...? Szülőktől... Hogy kell ezt csinálni?
Én: Nem tudom, korábban még nem kérték meg a kezemet.

:D

Mint két cinkos belopakodtunk a szobába, ahol szüleim voltak.
M: Nos hát akkor, szeretnék valamit mondani... - kezdett bele, mert valahogy bele kell kezdeni.

Anyuék valamit megérezhettek, mert hirtelen leültek ott ahol voltak és az átlagnál nagyobb készültséggel kezdtek el figyelni.

M: Most volt a szülinapom és én szeretnék valamit kérni szülinapomra. 
Vihar előtti csönd.
M: Szülinapomra én V-t szeretném kérni.

Na innentől kezdve aztán... Nagy volt az öröm a lányos házban :) Anyu elpityeredett, apu keresett valami alkoholt, amivel koccinthatunk, örömmel köszöntötték a család új "fiát", majd apu gitáron Beatless nótákba kezdett (elsőként "Let it be"), mondván, hogy ő nem a szavak embere... A többi rész leírhatatlan, annyira a miénk volt a pillanat.

Az elkövetkezendő napok úgy teltek, mint a kapcsolatunk első hetei. Teljesen megújult tekintettel néztünk egymásra, ismét rózsaszín köd, szívdobogás, meg "úristen mibe vágtunk" érzés. Hiszen megint szembe jött egy egész csomó "első" élmény. 

Izgi lesz - gondoltuk.
És úgy is lett.

Annyi minden történt velem az elmúlt hónapokban, hogy nem tudom, hogy tudom azt leírni. Események által generált érzelmi hullámok sora. Megkérte a kezem és még egy hétig vagyok menyasszony. Utána már asszony.

Csak egy pillanatot szeretnék megörökíteni így hirtelen. 

A lányokkal jó volt így összegyűlni és pont mire összemelegedtünk volna megint szétfújt minket a szél. De jó volt, hogy itt  voltak. Készültek, aranyosak voltak. Bárcsak többet lehetnénk együtt és nem csak engem ünnepelve. Hanem csak egy laza asszonyok órájára. :)

Végén, amikor már megjártam a hadak útját és idegenek sorát és kint álltunk Ibivel a sarkon hajnal előtt... És akkor jöttek ŐK. Végeztek a saját útjaikkal.

Nem részeg bulizó fiatalok voltak, hanem legények. Így szó szorosba... Nem dülöngéltek, hangoskodtak. Falkában jöttek, valahogy megdicsőülve. Mikor odaértek nekem percekbe telt, hogy felfogjam, kik is vannak itt. Ott volt mindenki, mint egy színházi utolsó felvonása, amikor már minden eddigi szereplő együtt van. Ahogy felismertem az arcokat sorra örültem meg a fejüknek és körbepusziltam mindenkit és olyan ölelgetéseket és szempárokat kaptam, hogy egy életre elraktározom. És ott volt köztük jövendőbelim kalapban, supermen-es pólóban, és sünis mamuszban, :) az est nyomait magán viselve arcán szintén a mennyei megdicsőüléssel és végtele hálával. 

Nem tudom mi volt köztük, de én úgy hiszem, hogy a férfiak is képesek totál meghatódni. Percekig ölelgettük egymást (és nem azért, mert részegek voltunk) és ők is M-et. Ő az első a társaságban, aki rászánta magát nagy dolgokra. KL átölelt "annyira örülök Nektek!" - mondta szívből.

Nehéz leírni azt a végtelen hálát, örömöt, szívszaggató érzést. 

Olyan igazi pillanat volt, ami csak egyszer van. Egyszer volt hol nem volt a legény- és leánybúcsúnk...