Hát így teltek a napok szép sorban.

Volt még valami, ami alig tapasztalható a "rendes világban" ilyen hatványozott formában. Sorra sorra jöttek folyton hozzánk az emberek: "tudok valamit segíteni?" "mit segítsek?" és szinte kérés nélkül nyomták velünk együtt. Önzetlenül. Felfogva, hogy épp valami kritikusabb helyzet van és bármi áron, de vinni kell előre a dolgokat.

Mint egy nagy falka, vagy populáció, szoros együttműködésben, egymásra utaltan. Óriási.

Később megérkezett J és elment Z, azaz 2 lány folytatta a konyházást. S bár J szintén tapasztalt ilyen téren, azért az erős férfi jelenlét nekem hiányzott a nehéz tárgyak emelgetésekor. De összességében azért gyűrtük a dolgokat. Meg magunkat is.

Azért a méz-projektet le kell írnom:
kiderült hogy a méz kb. két éves és be van állva, száradva az egész. LöPö már hajtogatta, hogy azzal napokkal előbb kezdeni kell valamit, de úgy voltunk vele, hogy meglátjuk. Egyszer elmentem pihizni 2 percre, mire visszaérek, ilyen katasztrófaövezetté alakult a konyha: gyerekhad becsődítve, ebből egy a konyha közepén fát vág, a másik fát fűrészel, a többi láb alatt teng-leng, mondjuk fát hord, ég a teli bogrács alatt a tűz óriás lángon egy nagy rakás fa mellett, J félig beletörődve áll a kavalkád közepén, és Löpö közli, hogy az előbb már kiömlött ugyan a bogrács tartalma, de sebaj ő egész éjjel itt akar mézeket olvasztgatni eme tűz felett.
Közben sötétedett.
Ez most komoly?
És egész éjjel a gyerekek biztosítják itt neki az elegendő fát, vagy mi???
Egy ideig pislogtam, szemem előtt már látva az eljövendő károkat (rakás fa felgyullad, valaki leforrázza magát, a sötétben a gyerek levágja az ujját a baltával) jobbnak láttam azonnal véget vetni. Sajnos ilyen árulkodás jellegű lett a dolog, mert Löpö-t én nem tudtam lebeszélni tervéről egy személyben - rettentő eltökélt volt, így a tábvez utasítást kellett bevetni. Löpö sértődve el, gyerekeket kiebrudaltuk,...
Majd pedig megkérdeztem J-t, hogy ugye nem haragszik, hogy a mézek nem olvadnak ma este ki, s J mondta, dehogy, már ő is rémüldözött ettől az egész képtelen helyzettől.
Utána óriásikat röhögtünk még a helyzeten nagy megkönnyebbülve, a tűz szép lassan elhalt.

A tábor alatt amúgy kétszer dőltem ki fizikailag és kétszer lelkileg:
- egyszer M engedélyt adott, hogy 8-ig aludjak, ez nagyon kellett, különben idő előtt kidőlök az alváshiánytól
- egyszer elküldött a sátorba derekat pihentetni, szabadkozásom ellenére ("de ne már... nem vagyok gyenge, nem akarok kidőlni"), kisakkozott a helyemre utánpótlást
- egyszer azt éreztem, hogy nem akarok már gyereket a közelembe, csak kettesben elmenni sétálni meg romantikázni az erdőbe, meg stb...
- amikor egyik reggel fujjogtak a lecsóra, meg nagy részét kidobták, akkor elszakadt a cérna és elvonultam bőgni meg káromkodni egyet - hát hiába, az ember fáradtan, fájó végtagokkal, koszosan már igencsak nehezen viseli el hogy hiába dolgozott a rohadt füstben...

Szerencsére ennél több rossz élmény nem volt.