Szeptemberben kétszer is keresztül-motoroztuk az országot. 

Elmentünk először is Börzsönybe a táborértékelésre. Megbeszéltük KL-lel, hogy a fővárosban találkozunk és onnan karavánban megyünk, mert hogy neki is van motorja. Este 8-ra értünk a megbeszélt helyszínre és együtt hagytuk el a várost. Az a pillanat, amikor egy felüljárón kanyarodunk ki így 1+2-en és a fülemben szólt egy olyan zenerész és az esti lámpák fénye, KL előttünk... Hát leírhatatlanul jó.

A másik út KL-ék szüretjére vitt Dörgicsére. Korán indultunk. Előző nap céges sportnap volt, már eleve izomlázas volt minden porcikám. Eleinte jó idő volt, út közben viszont elkaptunk egy esőzónát. Szétáztunk. Többször megálltunk, kifacsartuk a zokninkból a vizet, meleg teát ittunk, zacskót húztunk a lábunkra  a száraz zokni fölé, eszméletlenül fáztunk. Így mire odaértünk épp vége is lett a szüretnek. Alig tudtam lemászni a motorról.  Úgy éreztem magam, mint akit összevertek (izomláz + úti egyéb).

És mégis, annyira boldog voltam. Hát én nem tudom, miért ilyen jó érzés ennyire elfáradni. Mármint nem tudom, mikor éreztem magam utoljára így. Mert, hogy a közérzetem tökéletes volt, csak a mozgásszervrendszerem egésze volt kiütve. És valahogy ez a "kizsigereltség" boldogsággal párosult. Egész hátralévő nap csiga sebességgel mozogtam. A ház telkéről ráláttunk a Balatonra. KL nem haragudott, hogy kimaradtunk a munkából, ellenben házi páleszt adott a kezünkbe. KL barátai számunkra ismeretlenek voltak, meg csomó ismeretlen idősebb, nyilván jöttek a faluból többen segíteni. Így eleinte még nem oldódtunk. 

A fájdalmakkal és megviseltség, meg az öröm, meg a környezet miatt olyan álomszerű az egész. Mint réges-rég: a szabadban dolgozók (napszámosok) fáradtan pihennek meg munka után. Székeken, pokrócokon, füvön. Bográcsos ebéd, mely után ketten mosogatást vállalunk, hogy legalább.. További pihenések.

Mi is kiterítjük a pokrócot a napsütötte udvarra és ráájulunk azzal a teljes testi érzéssel, hogy mi is széjjeldolgoztuk magunkat. Pedig csak széjjelmotoroztuk. A délután nagy része a pokrócon telik. KL később gondol egyet és ránk veti magát. Az első sokk után olyanok leszünk, mint 3 gyerek akik egymást csikizve fetrengve röhögnek egy pokrócon, karok és lábak kuszaságában. Kicsit bizarr de tök jó. Néhányan bealszanak.

Később felszedjük egyesével a végtagjainkat és elkirándulunk a hegy teteji kilátóhoz ahol is boldogan megfújatjuk minket a széllel. Egy kilátóra felzsúfolódunk vagy 20-an és így ebben a testi közelségben hirtelen kezdenek is oldódni az eddigi gátlások. Jól megnézzük a panorámát. Lassan alkonyodik. Visszatérünk.

Estére KL egyéb családtagjai elmennek, maradunk mi fiatalok. Tábortüzet gyújtunk és tovább fröccsözünk. Mire teljesen sötét lesz már mindenki a tűz körül ül és teli torokból énekel. Nekünk ez a jellemzőnk úgy látszik, hogy mindig a tűz körül találjuk magunkat valakikkel énekelve. :) Nóták és népdalok sorjáznak, már szégyen nélkül kezdek el én is egyet-egyet és zokszó nélkül csatlakozik mindenki. 

Aztán később, kiderül, hol tudunk a házban aludni, felmegyünk. Csak abban a szobában hatan alszunk. Ketten a földön,egy másik a két éves babájával, és M-mel egy ágyon én. A baba éjjel sírdogált, az apja énekelt neki olyankor és erre abba hagyta. Akkor meg én kezdtem el. Na szép. Ismét nyugtáztam a nap felkavaróan érdekes jellegét.

Másnap még kifeküdtünk az udvarra a reggeli napfénybe kávézni. És hazaindultunk. 

És egyáltalán nem fáztunk meg.