Hát azért na... Már nagyon a végét járom. Az lenne a jó, ha nem saját magamnak a végét járnám, hanem a felsőoktatásnak.
Egyszerűen úgy xar ahogy van... Hiába tanul az ember napokig szorgosan, gyakorlatilag géppé degradálódva, az össze emberi tulajdonságát minimalizálva, mit sem ér... Ellehetetlenítik a sikert. Szétszórt, fáradt, kimerült, stresszes vagyok, lefekvés előtti hosszú agyalások a millió teendőről, ami még vár..hjajj...

Közben egészségügyi problémák beütnek, most még várom az eredményeit.. óriási. Komolyan mondom az egész nem éri meg. Most már semmi más nem érdekel, csak hogy egészséges maradjak, a többi baromság.

Egy emberrel kommunikálok le mindent. Ő a barátom (párom), "barátnőm", szeretőm, szülőm, gyerekem egyben. Nem kis terhet rovok rá. Jelenleg lényem legmélyebb részeit látja. Időnként elengedem. Magamra maradok, egyedül a félelmeimmel. De el kell mennie tőlem, hogy aztán felfrissülve vissza tudjon térni. És visszatér. Kitart. Elege lesz, következő pillanatban rám mosolyog. Ellök magától, következő pillanatban átölel. Mindenben ez a hullámzás megy. Így van rendjén.
Ha nem a gépemre nézek, akkor rá. Ezzel az arccal fekszek és kelek, vele reggelizem, ebédelek, vacsorázok. Ez az arc néha tanácstalan, néha gyöngéd, néha dühös, néha egy gyerek arca, néha egy felnőtté, néha az elragadtatásé, néha az unalomé, de legtöbbször a derűé és szereteté. Egy kis házi isten, lusta "hobó", örök gyerek és egy működőképes felnőtt keveréke.
Nagyon sokat tűr el belőlem. Valóságos szörny vagyok, következő pillanatban tehetetlen kislány, következő pillanatban emancipált nő. Nem semmi lehet követni ezt az érzelmi hullámvasutat. Igyekszem neki megoldási kulcsokat adni. Egyszerűen csak megmondani, mit akarok. Ennyi. Most ölelj át. Most csak hallgass meg, de ne reagálj légyszi. Ha van kedve, él vele. A gondolatolvasást is tanulni kell. Ez esetben. Honnan tudna mindent? Ő egy "nem én". Mindent feltárok neki magamból. Mit titkolózzam? Csak így érthet meg dolgokat.
Akárhogy is de eléggé választóvonal előtt vagyunk, mert ez egy nehéz időszak és minden a szélén áll és minden bizonytalan. Romokban heverek. "Ruins in the Dark" :D Csak nem már... De ha most kibír, akkor talán később is ki fog bírni. Ez már a nem rózsaszín rész. Ez már a valóság, amiben eldől, mire valók vagyunk egymás mellett.

Jut eszembe napok furcsa eseményei: bemutatkoztak. Ő és L. Nem semmi pillanat volt. Érdekes. És nem volt harag köztük egy szál se. Bajtársiasság. Két igazán nemes lélek találkozása. Teljesen megdöbbentő volt, hogy beszélgetni akart vele és hogy utána mennyit kérdezett L-ről. Hogy milyen. És azt mondta úgy érzi, lehetne ő is valami ilyesmi. Nem értem ezeket a folyamatokat, miért érzi így. Olyan, mintha tanulni akarna tőle valamit. Szorgos diák a bölcs tanártól?

Nem tudom tagadni, hogy mennyire szeretem ezeket a furcsa szituációkat. Mert  itt meglehetősen előjön az emberi minőség. Nem kezdtek el kakaskodni egymással, valahogy egyszerűen csak emberek voltak abban a percben. Két olyan ember, akiben a közös én vagyok.