Gyerekekről felnőtteknek? :)

Jó lenne sok mindent mondani, leírni, sok mindent megmagyarázni. Az utóbbi hétvége tanulsága számomra két dolog:

1) a logisztikán még lehet csiszolni
2) valószínűleg ennyire különböző embereket legközelebb nem hívok meg egyszerre (értem már, hogy az esküvőkön többnyire miért vannak összezördülések, veszekedések), külön külön majd...

Pedig annyira csak a jó szándék vezérelt minket, mert amúgy nagyon szeretünk vendégül látni (annak ellenére, hogy ez időnként nem semmi tortúra) és nagyon örültem, hogy eljöttetek. Csak hogy túl sok embernek akartunk egyszerre jót. Ugyanakkor ez egy nagy csomópont volt, amit nagyon máshogy nem is lehetett volna alakítani, minden összejött egyszerre. Tényleg minden.

Közben meg az ember szinte elszégyelli magát, milyen kis marhaságokon tud fennakadni... Mert illő-e, hogy a saját problémáimmal foglalkozzam, mikor úgy tűnik, mindenki más sokkal rosszabb helyzetben van nálam? Úgyhogy a sajátokat félresöpörtem ott akkor, s ezért most előbukkantak, mert a hétvége elég felkavaró volt mégis csak.

Úgyhogy pár gondolat - csak magamról és magunkról:
(csak amit e blog elbír...)

A hétvégéről általában:
A legkevésbé akartam azzá válni, amivé mégis váltam (még ha ez másnak esetleg nem is tűnt fel, csak magamnak). De azt vettem észre, folyton azzá változunk, aminek hisznek bennünket. Hozzáalakulunk a másik szemében látott elképzelésekhez. Ez nem tudom, mennyire jó vagy rossz, valószínűleg nem annyira jó, mert instabil, de legalább emberi és érzékeny. S itt most nem akarom leírni, minek éreztem magam végül (vagy esetleg éreztük - róla nem tudok annyira nyilatkozni, bár néha úgy láttam, ő sem önmaga annyira), mert minek ezt még sulykolni is? Lezajlott, ahogy lezajlott, majd legközelebb jobban sikerül minden.

A koncertről (vagyis az előadott két számról):
Életünk talán egyik legrosszabb szereplése volt, leszámítva azt az alkalmat, amikor egy srác folyton a hangerőmet csavargatta egész koncerten. Nagyon sajnálom, hogy a vendégeinek így mutatkoztunk be. Lelkileg nem valami fényes hangulatban, stresszelve, új szám három alkalmas gyakorlása után.. És akkor még hozzájön Sz., az egyik zsűritag "fantasztikusan" lekezelő hozzáállása az énekes hangerővel kapcsolatban, mondván minek azon hangosítani. Hát én ott lemerevedtem, mint télen a fagyott kutyaláb. (Itt jön az, hogy azzá válunk, aminek néznek minket, úgyhogy jó béna zenekarrá váltunk. Ezzel magunkat persze ugyanannyira okolva, mint Sz-t, de akkor is.)
Csp-vel jól ki is beszéltük utána, hogy nem csoda, ha nem válogattak be. A zenekar is xarul szerepelt (mindenki rontott), az énekek is rosszul szóltak, recsegett a mikrofon hangzása. Tök sajnálom. Ettől mindketten sokkal jobban tudnak énekelni, ez a zenekar sokkal jobban tud játszani. És ami a kreativitást illeti kifogyhatatlanok vagyunk.
Nem a továbbjutást sajnálom, csak a barátainkat.
De itt be is fejezem a magyarázkodást, mert tökre nem ettől lesz jobb, hanem majd remélhetőleg a tetteinktől. Csak le kellett írnom ezt, mert mégis csak idegesítő.

Váá, szóval, elég érdekes volt az egész hétvége, bár tény, hogy azért nem minden volt annyira fos... csak enyhén k*va szar :D (asszem "újpeti" szavaival éltem, bocsánat)

Mert a végső konklúzióm az ez:
Úgy éljük az életünket, ahogy tudjuk. Ez sokszor egyáltalán nem tökéletes.
Afféle Laissez-faire.
Bár a szó jelentése nem igazán vág ide, mégis kicsit mégis... Ezt tovább nem akarom rágni, csak a szót írtam fel, mert tetszik, mert emlék és mert meg akarom jegyezni, mert tudom, mit jelent számomra. (és a gugli keresőben már így is nehezen találtam rá):)
Szóval csomó hibát fel is tudnék sorolni velünk kapcsolatban, s nyilván más is láthatja, kritizálhatja is őket. S ugyanakkor ahogy szétnézek ebben a kis szobában, ahol néhány napja még emberek próbáltak meg összeférni, elönt a meghittség. Mert valahogy mégis tökéletes.
A sok hülyeség ellenére valahogy rendben vagyunk, ezt érzem.
Ami nincs rendben, az a világ körülöttünk. Ahol a normális emberi értékek olyan majdnem hozzáférhetetlen kuriózumként vannak jelen, amit felfedezve vagy irigységet érzünk, vagy már szinte életidegen tőlünk, ezért úgy tekintünk rá, mint valami furcsaságra. Tisztelet a kivételnek.
És végre megfogalmazódott bennem, hogy miért is szeretünk alapvetően mi vendégül látni: mert azt hiszem úgy érezzük, hogy ebből a kuriózumból egy kicsit tudunk másoknak is adni és szeretnénk is. Jó lett volna, ha ez most hétvégén sikerült volna: néhány baráti, kellemes óra, néhány megértő beszélgetés. Azért belegondolva, talán egy kicsit sikerült is, a nagy kavarodás ellenére.

S most végezetül pedig azoknak kívánok sok energiát és  vigaszt, akiknek erre szükségük van, mert magányosak, mert elvesztettek valakit, vagy mert nem találnak meg valamit...