Előre elnézést a második képért,  nem tudtam kihagyni... :D
18-as karika
Amúgy mindkét képnek Evolúció a címe.

Tudtam, hogy be fognak hívni. :)
Éreztem.
Az interjú személyes részével - add elő magad, légy határozott, ülj normálisan, öltözz normálisan, nézz a szemükbe normálisan és egyáltalán próbáld megközelíteni a szupernormális ideálját - nem is volt gondom. Inkább a konkrét kérdések voltak beégetőek. A főnök persze elég jól állt hozzá, azt mondta úgyis új módszereket kell megtanulnom, szóval bla bla, de a jó alapok nem ártanak, bla... . A másik meg szerintem informatikai retardáltnak tart, de semmi baj. Tanulságos volt, annyi bizonyos. De nekem a szakmai rész tudatlanságától való félelem sokkal mérvadóbb, mint az előadás, szerepléstől való félelem. Ami mondjuk jó, mert régi komplexusaimat legyűrtem. És ami mondjuk nem annyira jó, mert még mindig olyan érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban, mintha egy bazi óceán legmélyén keresném az igazgyöngyöt, és nem kaptam térképet és közben nem kéne mégsem eltévedni, megfulladni és felfalatni magam ismeretlen párzási szokású élőlényekkel. :D :D
Szóval teljesen egy ilyen jellegű vízben való úszás és óvatos merülgetés megy most. Hogy a rákba ne lenne kissé ijesztő az egész?

Ami viszont nagyon klassz, hogy mégiscsak úgy érzem, hogy hosszú reménytelenség után (neverending school), most hirtelen beindult a dolog. Kapok lehetőségeket, támogatásokat. Ismerősöktől hallom, hogy igen, ott is keresnek ilyenhez értőt, amott is... Szóval mintha nem lenne reménytelen a helyzet. Mondjuk még megválaszolatlan kérdés, hogy vajon a ledolgozott és átstresszelt munkaórák száma milyen arányban lesz a fizetéssel, de ez majd csak akkor esedékes kérdés, ha már legalább valamelyik gépezetbe bekerültem fogaskeréknek.

Közben "városdilemma" átmenetileg megoldva: maradunk, ahol vagyunk, ennél okosabbat most úgysem tudunk kitalálni. Itt próbálkozunk meg beállni a mókuskerékbe aztán majd eldől mi lesz később.

Minden nap másként érzem magam. Nagyon furcsa egy életszakasz.
Most hallottam (dalszöveg)
"I know all the rules, but the rules did not know me." - ez valahogy tetszik most.

És hogy milyenek a hétköznapok?  (Hátőőőő... :) hm :D)Na de komolyra fordítva a szót mindketten bazira keressük magunkat. Valahogy minden nap mást találunk meg ebben a "te milyen vagy és én milyen vagyok" játékban. Furcsa mert kb. az óvodáskortól az öregkorig egyszerre megtestesítünk mindent, annak minden közbülső átmenetével. Érdekes nézni az ő arcait is, ahogy pillanatról pillanatra változik az önmagáról alakuló képe a szemem és mások szeme fényében.
De közben mégis minden valahogy játékszerűen könnyű. Olyan könnyűség ez, ami néha lebegésszerű, néha meg félelmetes. Nem kéne valahogy másként, valahogy komolyabban csinálni az életet? De egyszerűen nem tudjuk komolyabban csinálni. Ha összeveszünk, nem telik bele néhány óra és már nem bírjuk ki, kibékülünk. Ha épp nekikeserednék valami nagy nehézségen, nem hagyja. Vagy teljesen kirángat a kellemes önsajnáltatásból (néha olyan jó "sírni"), vagy pedig teljesen magamra hagy (persze csak kis időre és ez a ritkább). A leglehetetlenebb helyzetekben pedig röhögésbe fulladunk.

(Vajon a komolyság fogalma nálam összekapcsolódott a kétségbeeséssel, aggodalommal, komoly dolgokon való stresszeléssel? Miért? Másoknál is?)

Szóval valahogy könnyű és természetes vele az élet... Azt hiszem ez egy felfoghatatlan kategória, amiben benne vagy és minden nap ott van és ez az életed. Ha hirtelen elvágnák, akkor döbbennél rá, hogy igen: ez volt a boldogság.

Ezért néha elvágom magamban, elképzelem hogy nincs.
Ez a "nincs" óriási ürességérzés.
A "van" pedig színtiszta hála és szeretés.
Ő az én "van"-om.