Hmm... Hol is kezdjem...
Sikerült megcsinálni a mikrotársadalmat! :)
És sikerült fogaskerekeknek lennünk benne és működtetni a gépezetet. És marhára nem volt könnyű a dolog, s ez többrétegű nemkönnyűséget jelent: kezdve az egyéni fokozódó fizikai problémáktól folytatva a társas együttlét (nehezített pályán) okozta pszichodrámákig...
És mégis:
(hát most nem jut eszembe költői vagy hatásos jelző, így kell fogalmazzak:)
K*VA JÓ VOLT!!! :)
Itt tulajdonképpen be is kellene fejeznem a leírást, mert papolhatok én mindenfélét, de igazából ki kéne próbálnod, csak úgy éreznéd meg az igazi aromáját a dolognak.
De azért impressziószerű képeket akarok róla vetíteni mégis:
1. É P Í T É S
Szóval kicihelődtünk az erdőbe, egy nagy tisztásra. Néhány nap alatt felépítettük a minimál körülményeket, ami azért nélkülözhetetlen a hosszabb időn át itt éléshez. De tényleg a minimum. Nyilván árammentesen, minden sátorból, fákból és árkokkal megoldva.
De már ez az "építés" is óriási:
csomó haver szintén lejött segíteni, többnapi kánikula, földből milliom kő és gyökér kivakarása, sörök hűsölnek a patakban, békák özönlik el a sátrat, ponyvát feszítünk, eszközöket mosogatunk, ásunk és ásunk és ásunk... és közben annyit röhögünk, hogy könnyesre... Igazából itt stoppoljuk is le az időt, nem kell tovább menni. Ilyen felszabadult, örömteli mégis dolgos napokat...
Aztán persze következik a mély víz - ami engem illett. Az első rám háruló vacsorafőzés: ez hagyján lenne... csakhogy: kipróbálatlan lyuk felett, hatalmas lángot kell rakni, közben óriási vihar kerekedik, villámlik dörög és még tetejében be is esteledik. L ("beszerző") instruál, mit hogyan tegyek, majd a többiekkel együtt elhúz a sötét éjszakába sátrakat körülárkolni. Keverem világ végezetéig a kaját, fejlámpám által megvilágított bográcsra figyelek csak, meg arra, hogy ne égjen le a kezem, mert közben mindenhonnan ömlik ki a tűz a lyuk száján és eléggé kezelhetetlen így az egész. Tombol a vihar ("rohadtul hangos, mikor csap be a villám basszus?") és csak szűrten hallom, hogy a többiek valahol körülöttem óbégatnak a sötétben.
Furcsa, hogy itt leírva nem tűnik olyan durvának. De ott az egy szál ponyva alatt figyelve... Alulról tűz, felülről víz és villám...
Hát aran' babáim... Azt kell mondjam megszülettem még egyszer. Vagy valami ilyesmi érzés. Utána senkit sem akartam a közelemben tudni, magányt akartam. Egyedül voltam és mégis erős: ezt éreztem.
Biztos túlmisztifikálom a dolgot, de valahogy keresztülmentem az ősember félelmein és talán az ősi életben maradás öröme? Az erdő kicsit megváltoztatja a szemléletedet, dimenziókat- azért írom, hátha nem értenéd, miért olyan nagy valami ez a történés. Kicsit más feeling, ha 12 km a legközelebbi lakott terület és éhes vagy és nincs egy fedél ahova hirtelen beszaladsz a vihar elől.
Szóval ilyen avatásszerű érzés. Valahogy megrázó és fantasztikus. De igazából az én egyéni paráimon való túllépés volt a legjobb: félelem az ismeretlen helyzetektől, a villámcsapástól, az égéstől, a felelősség terhétől...
Benne lenni a nehézben majd károk nélkül kijönni belőle = újjászületés.
Különben már "építés" alatt rettentően elfáradtunk. Viszonylag késői fekvés, viszonylag kényelmetlen alvás a polifoamon, viszonylag korai kelés... Majd másnap meg sem állva pörgünk, persze nonstop sörözések közepette, (tábor alatt már úgy sem lehet vedelni).
Az éjszakák meg építés vége felé már viharban végződtek. Azaz kezdődtek. Mert ugye nem alszik oly nyugodtan az ember ilyen elemek összecsapása közben egy szál vászon alatt, mint a 4 fal között tenné. Leendő táborvezető úr is ki-kiszökkent a sátorból éjjelente körbenézni, hogy mennyire cincálja szét a vihar a jövendő kis "népének" földrészét s azok tartozékait. Ettől aztán értelemszerűen a jövendőbeli konyhás sem alszik nyugodtan. :)
Hát így lefáradva kezdődött el a tényleges "kezdjükel". :)
