Ma felütöttem a barátosnémtől kapott Füves könyvet (Márai). Itt nyílt ki. Telitalálat.

(Pedig annyira nem kedvelem a míves gondolatok közzétételét mindenféle publikus helyekre, mintha ettől lenne az illető okosabb, meg mélyebb érzésű, persze tisztelet a kivételnek, de annyi giccses dolog született a témában, a nagy megmondó sziporkázva villogó diasorok amik emilről emilre vándorolnak, meg a flash-es weboldalak csillivilliző szónoklatai meg néhány béna film végén lévő naaagy mondatok. Még a tényleg jó gondolatoktól is elmegy az ember kedve. Na de ez most kiteszem. Márai jó. A lényegre tapint, egyszerűen, őszintén, kissé szomorkásan.)

"Ez az emberi képesség, melyre legnehezebben tehetünk csak szert, ez a tulajdonság, melyre lényünk legtitkosabb ösztönei lázadoznak, mert halandók vagyunk, mert időnk kimért, mert csillagunk lefut: ez a legfájdalmasabb kötelesség, önmagunkkal, sorsunkkal, s annak legmélyebb értelmével, munkánkkal szemben. Nincs igazi alkotás végtelen, az ember legtitkosabb alkata fölött úrnak maradni tudó türelem nélkül. Mert az alkotás soha nem bűvészmutatvány, villámgyors kunszt, sanzsé-passzé, a cilinderből nem tud az alkotó műveket előhúzni. Nemcsak a lángész: türelem - maga a mű is türelem, az organikus fejlődés türelme, a visszatartás és érlelés csodája. Megtanulni a türelmet, életben és munkában annyi, mint megtanulni a Teremtő titkát. Magold csak ezt a leckét, te nyugtalan és halandó."

Vagyis: nem béna álláskereső vagyok: megélem az életem érlelésének csodáját.
Hahh, milyen jól hangzik. :)