Oszlanak a felhők.

Persze még nincs vége minden megmérettetésnek, de egy nagy adag feszkón túl vagyok. Még a vizsgák sorjáznak és még két beadandó (hátam közepére se már a beadandókkal).

De akkor is leszakadt rólam a nagy hegy egy jelentős része. Egészségügyi gondok eltűntek, kontrollnál azt mondta a doki, minden ok. Azért lesz még egy általam kért teszt, de az már csak saját kis aggódó lelkem megnyugvására. Inkább mindennek utána járok, mint belül szövögessem tudat alatt a rémesebbnél rémesebb képeket.

Néhány nap teljes gépnélküliség.

Ez alatt fővárosi tábormegbeszélés.
Táborvezető: M
Konyhás: én meg még egy csaj - azt mondják nem semmi meló lesz
Érdekes lesz: egy csapat fiatal felnőtt, gyerekekkel feltankolva kivonul az erdő közepébe és játszik, tanít, felügyel, szórakoztat, nevel.
Teszi mindezt önszántából, fizetés nélkül. Ez szerintem kissé érthetetlen másnak, hogy mi a fenéért vagy 2 hétig erdőben, totálisan nomád körülmények közt, gyerekekért felelve, ha még csak nem is kapsz érte pénzt?
Mégis hosszú évek óta ez így működőképes. S hogy miért?
Az élményért. Mert nem a pénzre hajtasz, hanem szereted csinálni.  

Néhány kép tavalyról

M (kb így fogalmazta meg): "Ezt nem lehet elmondani, milyen jó, amikor vége egy nehéz napnak, fáradt vagy, minden tagod elcsigázott, ragadsz a kosztól... De ott ülsz a többi "felnőttel" a tűz körül, a gyerekek már alszanak, fejed felett a csillagok, körülötted az erdő, énekeltek és tudod, hogy ma is minden jól sikerült, mindent megtettél, rengeteg élményt szereztél a kölköknek. Kidolgoztad a lelked, de megérte"

Én eddig csak a táborbontáson voltam. Furcsa dolog elmenni valaminek a végére. És igaz, hogy épp záróakkordra mentem csak el, de azért elkapott az a hangulat, ami előtte ott lehetett. Az együttes meló összeboronáló ereje, meg a természet... Remélem sikerül beilleszkednem. A többség nagyon jó fejnek tűnik, de van néhány ember, akitől még tartok és van néhány ember, aki akkor fog kibékülni velem, ha megfelelően tudok működni ebben a rendszerben. Mert tény, hogy ez egy óriási felelősséggel járó valami, és mivel még nem ismernek, nem tudják, hogy mennyire lehet rám számítani.

Remélem tényleg annyira lehet, amennyire azt én is gondolom magamról. :)

Szóval próba cseresznye, ilyet sem csináltam még soha, egyszer ki kell próbálni.

És akkor néhány ide kapcsolódó zene, ami az "Into the Wild" c. filmből van és szuper hangulatuk van. Gondolom a film miatt is, de a zene önmagában is...
A srác egyetem után úgy dönt, nem áll be az irodában keményen melózók sorába, hanem ősember módjára kimegy a vadonba és leszar minden mást. Igaz történeten alapul.

Darabokban vagyok. Kilúgozva. Nincs emberszagom, gyógyszerszagom van. Fujj... És ki tudja jót teszek-e magammal igazából. Hogy lehet folyamatosan ilyen rettegésben élni? Sehogy. Látszik is: a non-stop félelem kinyírja az embert. A dolgok visszaütnek.

Besokalltam. Elegem van. Fizikailag is. Addig nem is leszek stabil, míg ez valahogy le nem zárul.

Otthoni barátaim "békén hagynak". Nem hívnak sehova, mert úgysem mennék. Különben is le kell zárnom egy olyan szakaszt, amit ők már lezártak. Nekik már munkahelyi problémák vannak. Nekem még iskolai. Úgy érzem magam, mint egy zombi kívülálló, aki mered maga elé és a már a gépi dolgok lebegnek a szemei előtt akkor is, amikor nem a gép előtt ül.

Mindegy.

Túlleszek ezen egyszer.

Boldog és egészséges akarok lenni. Nem egy ilyen roncsderbi...

Ami kell:
- nyugalom (ez talán a legfontosabb, még egy hét para + vizsgaidőszak, kicsit kisebb para. De utána pihi, lazulás, esküvős koncertezés, erdőben krumpli pucolás a madárcsicsergésben, nyaralóban főzőcske barátokkal, Balaton-party :))
- mozgás (vissza kell térnem valami sporthoz, mert e nélkül nem tudom jól érezni magam)
- normális ételek és italok (avagy nem szabad annyit kávézni, meg ennyiszer rágyújtani, mert tökre romboló - legalább -3 kappa (cigi utáni szarabb közérzet mértékegysége általában nem dohányzóknál by V&M), nem szabad kólázni, meg hamburgerezni. Különben eddig sem kajáltam össze mindent ész nélkül. Cukrot eleve kerülöm és nem is esik jól egyáltalán. Ellenben a keserű csoki nagyon jól esett mindig is.)
- meleg láb (Nem szabad hagyni, hogy kihűljön a lábam. Mindig hideg. Főleg ilyen se nyár, se tél időkben. A lábam szívja fel a hideget a sok ücsörgés közepette)

Még sok mindent sorolnék, de többi már nem annyira publikus, azokat csak magamnak jegyzem föl.

Hogy nem érzitek? Valaki érzi? Amikor megszólalnak a sejtjeidben az őseidnek súgásai. Ezt nem tudom ki hogy érzi, érez-e ilyesmit, de nekem van. József Attila jól leírta, akárhogy is.

"Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebbol vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok eros,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!"
/J. A.: A Dunánál/

Ez az, ami valahogy annyira mélyen érint, amennyire szinte semmi más. Hát nem érzed ott belül, hogy ott van benned minden régen megélt pillanatuk, szenvedésük, szerelmük? Én érzem. De nem akkor, amikor tanulok, rohanok, vagy bármi. Nem minden nap. Egyetlen ilyen esemény van: a népzene ill. néptánc.

A tiszta hegedű hangba mennyi mindent lehet belesűríteni. Így mikor táncolok rá, minden olyasmi is táncol bennem, amit eddig  nem értettem, nem tudtam megmagyarázni magamnak. Fény derül valamire. Hálát érzek. A lét örömét. És valami állandóságot. Igen ez az ős-én, ez maga a szerelem, ami létrehozott sok embert, hogy aztán létrehozzon engem. Szép pillanatok. Bárcsak mindenki érezné. Utána jobban megbecsülné önmagát és embertársait.

(Népzene következik. Lehetőleg csak akkor hallgasd meg, ha szereted, vagy olyan hangulatban vagy. Ha nem érsz rá, futólag légyszi' ne "tekerj" bele. Mert az semmit sem ad vissza az írásom lényegéből)

sebestyenmarta.hu/files/49/168/sm_morning_star_05.mp3

De nem hiszem, hogy mindenkit megmozdítana úgy ez a zene, ahogy engem megmozdít, megfájdít, felemel, repít, igazzá tesz, kettészed és végül összerak. Lehet hogy nektek más ős-zenétek van, vagy más ős-tevékenységetek, (jobb szót nem tudtam most kitalálni erre a dologra, elnézést) hiszen mindenki máshonnan jött.

Akárhogy is de ezt a tevékenységet, élményt szerintem meg kell találni és művelni kell. Mert ez ad vissza önmagadnak, ez tisztít meg a sallangtól.

Ui.: Ahogy eddig látom M leginkább ilyenek éneklésekor érez így. A mozgás még nem jött be nála, lehet, hogy nem is fog, nem tudom... Neki mindent mondania kell, énekelnie, kifejeznie. Szavakkal. Nála így működik. Nekem a mozgás, vagy a dallam létrehozása.

Hát azért na... Már nagyon a végét járom. Az lenne a jó, ha nem saját magamnak a végét járnám, hanem a felsőoktatásnak.
Egyszerűen úgy xar ahogy van... Hiába tanul az ember napokig szorgosan, gyakorlatilag géppé degradálódva, az össze emberi tulajdonságát minimalizálva, mit sem ér... Ellehetetlenítik a sikert. Szétszórt, fáradt, kimerült, stresszes vagyok, lefekvés előtti hosszú agyalások a millió teendőről, ami még vár..hjajj...

Közben egészségügyi problémák beütnek, most még várom az eredményeit.. óriási. Komolyan mondom az egész nem éri meg. Most már semmi más nem érdekel, csak hogy egészséges maradjak, a többi baromság.

Egy emberrel kommunikálok le mindent. Ő a barátom (párom), "barátnőm", szeretőm, szülőm, gyerekem egyben. Nem kis terhet rovok rá. Jelenleg lényem legmélyebb részeit látja. Időnként elengedem. Magamra maradok, egyedül a félelmeimmel. De el kell mennie tőlem, hogy aztán felfrissülve vissza tudjon térni. És visszatér. Kitart. Elege lesz, következő pillanatban rám mosolyog. Ellök magától, következő pillanatban átölel. Mindenben ez a hullámzás megy. Így van rendjén.
Ha nem a gépemre nézek, akkor rá. Ezzel az arccal fekszek és kelek, vele reggelizem, ebédelek, vacsorázok. Ez az arc néha tanácstalan, néha gyöngéd, néha dühös, néha egy gyerek arca, néha egy felnőtté, néha az elragadtatásé, néha az unalomé, de legtöbbször a derűé és szereteté. Egy kis házi isten, lusta "hobó", örök gyerek és egy működőképes felnőtt keveréke.
Nagyon sokat tűr el belőlem. Valóságos szörny vagyok, következő pillanatban tehetetlen kislány, következő pillanatban emancipált nő. Nem semmi lehet követni ezt az érzelmi hullámvasutat. Igyekszem neki megoldási kulcsokat adni. Egyszerűen csak megmondani, mit akarok. Ennyi. Most ölelj át. Most csak hallgass meg, de ne reagálj légyszi. Ha van kedve, él vele. A gondolatolvasást is tanulni kell. Ez esetben. Honnan tudna mindent? Ő egy "nem én". Mindent feltárok neki magamból. Mit titkolózzam? Csak így érthet meg dolgokat.
Akárhogy is de eléggé választóvonal előtt vagyunk, mert ez egy nehéz időszak és minden a szélén áll és minden bizonytalan. Romokban heverek. "Ruins in the Dark" :D Csak nem már... De ha most kibír, akkor talán később is ki fog bírni. Ez már a nem rózsaszín rész. Ez már a valóság, amiben eldől, mire valók vagyunk egymás mellett.

Jut eszembe napok furcsa eseményei: bemutatkoztak. Ő és L. Nem semmi pillanat volt. Érdekes. És nem volt harag köztük egy szál se. Bajtársiasság. Két igazán nemes lélek találkozása. Teljesen megdöbbentő volt, hogy beszélgetni akart vele és hogy utána mennyit kérdezett L-ről. Hogy milyen. És azt mondta úgy érzi, lehetne ő is valami ilyesmi. Nem értem ezeket a folyamatokat, miért érzi így. Olyan, mintha tanulni akarna tőle valamit. Szorgos diák a bölcs tanártól?

Nem tudom tagadni, hogy mennyire szeretem ezeket a furcsa szituációkat. Mert  itt meglehetősen előjön az emberi minőség. Nem kezdtek el kakaskodni egymással, valahogy egyszerűen csak emberek voltak abban a percben. Két olyan ember, akiben a közös én vagyok.
 

Nem igazán mondanám, hogy emberi kapcsolataim rendben találtattak. Sajnos. Ott vagytok ti valahol kint a világban, elfoglalva a saját bajaitokkal és várattok magatokra. Vannak köztetek igaz barátok, vannak köztetek akik csak ezután lesznek azok, vannak akik csak egyfajta kedves vendégek az életemben, vannak régi kapcsolatok, vannak eltávolodott haverok s még olyanok is, akik a barát kategóriából átkerültek valami meghatározhatatlanba, mert bizonyos események elvágták a barátság fonalát. Annyian vagytok. De jelenleg mind iszonyú messze. Megannyi emlék az életemben. Mindőtöknek köszönöm az élményeket és bocsássatok meg, amiért hanyagollak titeket. Igen, illene emlékeznem rátok, érdeklődnöm felőletek, emlékezni a szülinapjaitokra, névnapjaitokra. És ilyen apróság nem megy. Senkinek soha nem tudom a szüli/névnapját, a telefonomon mindig 300 Ft alatt van az egyenleg, azt meg pofátlanságnak tartom, hogy mindenkit csak megcsörgessek, hogy hívjatok vissza.

Annyira gyarlónak érzem magam ilyen szempontból most, hogy belefájdulok. Iszonyú. Eltűntem és jelenleg egyetlen ember vett át minden szerepkört, mert más kapacitás nincs. Utolsó hónapokat élem a diplomázás előtt, a munkakeresés előtt, szellemileg ki vagyok nyúvadva, az idegeim elhasználtak.

Ezért elbújtam, mint a csiga a házába, aki vitt magával egy laptopot is. De elő fogok jönni röpke 1, másfél hónap után. Nem felejtettem el senkit sem!
Legalábbis őszintén remélem, hogy szociális képességeim még megvannak valahol a béka s*ge alatt.

Egyetlen félelmem van ezzel kapcsolatban: hátha ti elfelejtettetek. Bár azt hiszem, hogy nekem kell lépni a sültgalamb-effektus helyett. Csak azon lehet alakítani, amit én tehetek felétek.

Mert mi/ki az a barát?
Akivel valamilyen közösségi portálon tartod a kapcsolatot, de közben meg soha nem érdekelte igazán mi van veled, csak levéllánc küldésre vagy neki plusz egy cím?
Kötve hiszem.
Netán az lenne, akivel rendszeresen összeülsz lazítani, sörözgetni, de közeben soha nem tenne fel egy olyan egyszerű, de őszinte kérdést: "Nahát, olyan révedező vagy, mi van veled? Hogy vagy?", hanem csak mondja a saját maga dolgait mindenkit túlkiabálva?
Na hát ez sem az.
Aki kéznél van ahányszor csak lelki sirámod van?
És ha épp nincs kéznél mert kilométerekkel odébb neki is lelki sirámja van éppen?
Vagy az, akivel hiába nem találkoztatok egy éve, ugyanúgy felveszitek a közös hangot, megtaláljátok régi önmagatok sziporkázását a másikban?

És akkor most megfogalmazom a két szerintem legnagyobb igazságot.

Az első az, hogy szerintem, ki a barát:
Az az ember, aki ért téged, átlát rajtad, őszintén érdeklődik a dolgaid iránt mert értékes embernek tart, aki előtt nem kell megjátszanod semmit, csak őszintén feltárni magad.
Most olvastam valahol egy megfogalmazást valaki adatlapján, de azt hiszem ez elég találó (bár sajnos nem tudom, hogy kitől van az idézet)
"Az a barát, aki emlékezik a lelked dallamára és vissza tudja neked azt dúdolni, amikor éppen elfelejtkezel róla." (Valami ilyesmi) Azt hiszem ennél jobban nem lehet összefoglalni a lényeget.

És aztán azt, hogy mi a szerelem:
A szerelem nem más mint két egész ember kapcsolódása szagok és eszmék segítségével.
Ennyi a lényeg.
- Szagok alatt azt értem, hogy a másik embert minden alantas emberi szituációban el tudod viselni: ahogy fogat mos, ahogy eszik, ahogy alszik, amikor izzad... Mindig. Sőt imádod az izzadságszagát, a nyálának az ízét, a haja illatát...stb. Ez a test vonala.
- És az eszmék amik még összekötnek. Ha tudtok ott fent szárnyalni együtt. Ez pedig a test vonala fölött van, pontosabban magasan a fej fölött, legalábbis a képzeletemben. Ez utóbbi a barátságnál is lényeges szerintem. Az eszmék, amik mellé odaáll, amiket képvisel. Tetszenek az eszméi, elképzelései. Tudj az eszméi mellé állni és Ő is az tieid mellé, nem baj, ha nem minden közös. Az viszont baj, ha semmi sem közös.
- E kettő elegyéből adódik össze a szexualitás is. Mert ha testileg szereted, és az eszméivel pedig szárnyalsz, akkor a szex már mindenhol ott van. Ha valamelyik nem stimmel, akkor már nincs ott a szex.
- Önmagadban is boldog tudj lenni. Két egész ember vegyen részt benne. Mert akik a másik nélkül csak félemberek, azok együtt is csak töredékek halmazát alkotják.
- Kapcsolódás: nincs kapcsolat. Nem befejezett, ne nyugodj bele a dologba, hogy a másik már megvan és innentől kezdve mindegy is, hogy viselkedem vele. Csak kapcsolódás van, ami sosem végeleges, mert akármikor eljöhet a vég. Ismerkedj, kapcsolódj csak mindig, legyen csak a folyamat, ami még nincs befejezve. Mindig alakultok mindketten, az igazán jó dolgokra sosem mondja senki, hogy kész van, csak ennyit:

Most jobb lett... most kicsit még jobb lett. (Ahogy szépül egy park is.)

Szóval ennyi. Ami ezen felül van az sallang.

U.i.: A fenti gondolatokból nem minden saját megfogalmazás, de az eddig mindenhonnan összeolvasott dolgok és saját tapasztalataim keverékeként ezt tartom lényegesnek.