Sikerült a táb. megbeszről Pest felé a vonaton kinyitni a laptopom és tanulgatni, meg egyben írkálni is impresszionista gondolatokat. Íme:

Ó csak érjen be a vonat időben Vácra, hogy elérjem az átszállást!
Távolodom az erdőszagtól. Megnéztük a helyet. A falutól elindulsz és idővel egyre kanyargósabb az út, egyre elvadultabb és egyre szebb a táj. Kb ott, ahol a madár se jár, van egy tisztás, hegyekkel körbevéve, kissé lankás talajjal. Tényleg távol mindentől. Még el sem tudod képzelni, hogy itt hogy lesz valami élhető körülmény.

Vissza a fővárosba. Még itt érzem az erdőt körülöttem, az ablakon árad be az illata. Ez a fa, fű, virág illat. Érdekes dolog a természet: szép és idegesítő egyszerre: milliom bogár repül rád, a csalán csíp, az eső rádesik, az ágak karcolnak... mégis szívod magadba a levegőt, mégis hív magához, mégis jól érzed magad benne.

Imádnivaló, boldog napokat élek meg (hát bocs a lányregényes szavakért, de tényleg jó most). Jól esik a készülődés erre a táborra, barátkozni az emberekkel meg egyáltalán mindenre felkészülni, minden olyanra, ami eddig még nem volt. Ettől érezni az élést. Valami mást csinálni, nem a napi rutint. Ott lenni az esőben, a karcoló ágak közt, új embereket megismerni, új helyzetekben részt venni.
Nem csoda, csak utiköltség és akarat kérdése. (Az útiköltség persze már pénz kérdése, a pénz meg munka kérdése, a munka meg... de hagyjuk most ezt)

Mert mit kéne csinálnom?
Mit akarsz csinálni, amitől boldog leszeL? Mitől leszel boldog?
Ettől boldog leszek. Lehet, hogy kemény lesz, de a várakozás boldogsága miatt is már
megérte. Nem beszélve arról, hogy milyen jó itt utazni. Menni egyik érdekesből a másikba. Nővérem lánybúcsújára
És még mindig erdőszag. Ismerős, otthonos."

Minden esemény jó, ami kimozdít a megszokott pozíciókból és szerepkörökből. (Sajnos legtöbbször tényleg pénz kérdése, és abból meg lassan kifogyok végképp, és jön az önerő... Remélem) Ezért volt jó a Szigeten lenni, ezért volt jó az erdélyi apró falu tánctáborába menni, ezért lesz jó ez a tábor is.

És ezért volt jó a lánybúcsú.

Mert hát ilyen is van, hogy az ember nővére férjhez megy. A buli klassz volt, leszámítva az első negyed órát, amikor izzadtan és megviselten de napfénnyel meg erdőszaggal feltankolva végre beestem a keresett lakásba. De aztán szép lassan beleolvadtam a környezetbe. És jó volt. Volt minden, amit az ember lányai ilyen helyzetektől elvárnak. Riksás városmenet elősütött menyasszonnyal (erről sajnos lemaradtam), sütik, piák, feladatok, szexi fehérnemű, két piros alsógatyáig vetkőző, egy mozdulattal letéphető melegítőnacis hím egyed ( :) természetesen 2 jelenlévő barátosné párjai vállalták be a nem kis lelki megrázkódtatással járó akciót), aztán meg buli, abban tánc és izompalik, akik tetkót nyaltak fel, meg biztosították a jófej férfitársaságot. Szerencsére nem nyomultak senkire idegesítően, annak fogták fel a dolgokat, aminek kellett. Egyéb matricatetkó-ragasztást bevállaló férfiak: legénybúcsúsok és nem legénybúcsúsok, gyíkok és bevállalósak.
A másnap nem is annyira másnap. H-val jégrém alapú fagyit ettünk, az élet apró örömei.

avagy minden egyszerre van, szinte egy időben.

1. nővérem esküvője, erre zenekaros készülés, szervezés, mikor, ki, hova, mivel...
2. lánybúcsúra menés
2. beadandó készítése állás miatt (ezzel is mihamarabb kész kéne lenni, nem semmi feladat mondjuk)
3. tábor körüli szervezés, TEUM-ra menni
4. maradék vizsgákra tanulni
5. maradék egy beadandót megírni egy tárgyból (majdnem fizikai képtelenség, akkora bázikus méretű progi kell hozzá, kabinet zárva, gépemre fel sem fér)
6. további CV-ket küldeni ki szerte az univerzumban

Így aztán minden percben épp történik valami. Égnek a telefonok, laptopok és az arcok is égnek. Határidő, ide kell menni, oda kell menni, TEUM és lánybúcsú persze egy időben, mindkettőn ott leszek egyszerre persze, a MÁV bevételeit megdobom kicsit.

Ok, jó ha zajlik az élet. Meg azért van itt öröm nem kevés, szeretek én készülni (esküvő, lánybúcsú, zenekar, tábor), de tanulni már unok, a melós dolgoktól meg még tartok.

Múltkor álltam egy kávézóban és a szelektív hulladékgyűjtésről szóló információkat olvastam.
És boldog voltam.
És hogy miért? Rájöttem, hogy attól, hogy ilyen szavakat olvastam: konzervdoboz, tejeszacskó, almacsutka... Anyám, ezek érthető szavak. :D
Nem kell angolról lefordítani és nem kódok, amin bazira el kell kezdeni agyalni.

Hát ilyen szinten van már kész a szürkeállományom....
 

Előre elnézést a második képért,  nem tudtam kihagyni... :D
18-as karika
Amúgy mindkét képnek Evolúció a címe.

Tudtam, hogy be fognak hívni. :)
Éreztem.
Az interjú személyes részével - add elő magad, légy határozott, ülj normálisan, öltözz normálisan, nézz a szemükbe normálisan és egyáltalán próbáld megközelíteni a szupernormális ideálját - nem is volt gondom. Inkább a konkrét kérdések voltak beégetőek. A főnök persze elég jól állt hozzá, azt mondta úgyis új módszereket kell megtanulnom, szóval bla bla, de a jó alapok nem ártanak, bla... . A másik meg szerintem informatikai retardáltnak tart, de semmi baj. Tanulságos volt, annyi bizonyos. De nekem a szakmai rész tudatlanságától való félelem sokkal mérvadóbb, mint az előadás, szerepléstől való félelem. Ami mondjuk jó, mert régi komplexusaimat legyűrtem. És ami mondjuk nem annyira jó, mert még mindig olyan érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban, mintha egy bazi óceán legmélyén keresném az igazgyöngyöt, és nem kaptam térképet és közben nem kéne mégsem eltévedni, megfulladni és felfalatni magam ismeretlen párzási szokású élőlényekkel. :D :D
Szóval teljesen egy ilyen jellegű vízben való úszás és óvatos merülgetés megy most. Hogy a rákba ne lenne kissé ijesztő az egész?

Ami viszont nagyon klassz, hogy mégiscsak úgy érzem, hogy hosszú reménytelenség után (neverending school), most hirtelen beindult a dolog. Kapok lehetőségeket, támogatásokat. Ismerősöktől hallom, hogy igen, ott is keresnek ilyenhez értőt, amott is... Szóval mintha nem lenne reménytelen a helyzet. Mondjuk még megválaszolatlan kérdés, hogy vajon a ledolgozott és átstresszelt munkaórák száma milyen arányban lesz a fizetéssel, de ez majd csak akkor esedékes kérdés, ha már legalább valamelyik gépezetbe bekerültem fogaskeréknek.

Közben "városdilemma" átmenetileg megoldva: maradunk, ahol vagyunk, ennél okosabbat most úgysem tudunk kitalálni. Itt próbálkozunk meg beállni a mókuskerékbe aztán majd eldől mi lesz később.

Minden nap másként érzem magam. Nagyon furcsa egy életszakasz.
Most hallottam (dalszöveg)
"I know all the rules, but the rules did not know me." - ez valahogy tetszik most.

És hogy milyenek a hétköznapok?  (Hátőőőő... :) hm :D)Na de komolyra fordítva a szót mindketten bazira keressük magunkat. Valahogy minden nap mást találunk meg ebben a "te milyen vagy és én milyen vagyok" játékban. Furcsa mert kb. az óvodáskortól az öregkorig egyszerre megtestesítünk mindent, annak minden közbülső átmenetével. Érdekes nézni az ő arcait is, ahogy pillanatról pillanatra változik az önmagáról alakuló képe a szemem és mások szeme fényében.
De közben mégis minden valahogy játékszerűen könnyű. Olyan könnyűség ez, ami néha lebegésszerű, néha meg félelmetes. Nem kéne valahogy másként, valahogy komolyabban csinálni az életet? De egyszerűen nem tudjuk komolyabban csinálni. Ha összeveszünk, nem telik bele néhány óra és már nem bírjuk ki, kibékülünk. Ha épp nekikeserednék valami nagy nehézségen, nem hagyja. Vagy teljesen kirángat a kellemes önsajnáltatásból (néha olyan jó "sírni"), vagy pedig teljesen magamra hagy (persze csak kis időre és ez a ritkább). A leglehetetlenebb helyzetekben pedig röhögésbe fulladunk.

(Vajon a komolyság fogalma nálam összekapcsolódott a kétségbeeséssel, aggodalommal, komoly dolgokon való stresszeléssel? Miért? Másoknál is?)

Szóval valahogy könnyű és természetes vele az élet... Azt hiszem ez egy felfoghatatlan kategória, amiben benne vagy és minden nap ott van és ez az életed. Ha hirtelen elvágnák, akkor döbbennél rá, hogy igen: ez volt a boldogság.

Ezért néha elvágom magamban, elképzelem hogy nincs.
Ez a "nincs" óriási ürességérzés.
A "van" pedig színtiszta hála és szeretés.
Ő az én "van"-om.

Vááá!
Elküldtem az első igényes önéletrajzomat az első helyre, ahol ténylegesen rendes, iskola utáni első melót akarok csinálni.
Szorítsatok!!!
Jó persze, gondolom, ez nem is az utolsó lesz. De azért nem lenne rossz, ha egyből bele lehetne vágni valami röndös dologba és végre pénzt keresni.

A képen a jövőbeli én látható, amint éppen nagy kedvvel végzi egy menő cégnek a munkát és persze igen szép összegeket zsebel be érte... :D hehe

Tegnap motorra pattantunk és kimentünk a "határba". :) (A kép csak illusztráció)
Azaz először bevásárolni, aztán már csak úgy a városban összevissza, végül mondtam neki, hogy vigyen el valami városszéli mezőre. Úgyhogy kikötöttünk valami repceföldön. :) Szerinte legalábbis az volt.

Ott álltam térdig ebben a veteményben, belenézve a napba. Tök furcsa, hogy milyen sokat kellett menni kifelé de még mindig érezni lehetett a város lüktetését, kamionok meg autók sora megállíthatatlanul zúdult a városba be és onnan ki... ennek ellenére az embert mégis finoman megérintette valami. A másféle illatok. A föld, a fű, a levegő illata. Elképesztően hiányzik a természet: kint lenni és hagyni, hogy az ember erejét teljesen kiszívja a nap, a víz, aztán este hazamenni, feltöltődve, elfáradva, homokos végtagokkal,  teraszon borozni, tábortűznél nyársat sütögetni, ilyesmi...

M azt mondja, majd táborozáskor megértem azt, hogy miért lesz nehéz hazamenni annak ellenére, hogy 10 napja kint vagy, nem tudsz rendesen fürödni, a legközelebbi apró falu 10 km-re van, egyetlen menekülési lehetőséged egy sátor... és mégis. Azt érzed, hogy te erre lettél kitalálva. Valahogy ez az emberi lépték. Eredetileg ez a neked szabott.

Különben most minden a táborozás körül forog nálunk, napi 3 telefon minimum megvan neki, legutóbb vagy 50 meghívólevelet címeztünk meg, már megvan a TEUM (tábor előtti utolsó megbeszélés) helyszíne, emberek rábeszélése szakmai programok vezetésére, stb.

Szóval zajlik az élet kellemesebbik része is szerencsére.

Tegnap még borfesztre is elnéztünk. Kellemetes este. Természetesen bolti hárslevelűt ittunk - nem holmi méregdrága fesztnedűt - a téren a városháza előtti park füvében körben ücsörögve, beszélgetve. Közben meghallottam, hogy valahol Moldvait játszanak. És igen. Az egyik színpadnál aztán ott volt az én világom. M rávehető volt egy kis körtáncolásra, úgyhogy jártunk 3-4 táncot, ami eléggé heringbuli volt, mert annyira nem számítottak rá a szervezők, hogy itt zenére tánc lesz és a színpad előtt nagyon kicsike helyet hagytak csak meg. De azért örültem, hogy M végigcsinálja velem lelkesülten. Közben L és néhány táncos kacsintott oldalról a nézők közül. Táncok után még jártam körbe egy kicsit és beszélgettem ezzel azzal. Pl. L-lel. Később pedig egy hapsi leszólított ismerkedési célokból. 39 éves, egyedülálló, pesten dolgozó csávó. Jót mulattam magamban az egészen. Csak úgy szembe jövet leszólított, mert stimmelt a magasságunk. Beszéltünk néhány szót a volt nőjéről meg a munkáiról, aztán udvariasan továbbáltunk. Azért az önbizalmamnak jót tett, hogy még mindig "jó anyag"-nak számítok. :)(Nem mintha bármi baj lenne mostanában az önbizalmammal...)

Szóval itt tartunk. Az egyéb nehézségekről (hátralévő tanulás és melókeresés) most nem írok. Egyelőre minden jól halad, bár ha belegondolok ebbe az ún. "városdilemmá"-ba akkor készen leszek.

Mert hogy ugye hol is éljünk? Hol lesz munka? Melyikünk szüleitől legyünk messzebb, ki az, aki jobban el bír szakadni a honi földektől. (Ő az ÉNY-Magyarország lankáitól vagy én az Alföldtől) Ezen már sokat vitáztunk és látható, hogy bazira nem lesz egyszerű a döntés, mert egyikünk sem akar engedni semmiből sem. Merthogy az eddigi kapcsolati tőkénk, a dunai nyaraló, a régi barátok, az álláslehetőség, a megfelelő hátszél, a felcsillanó lakáslehetőség, a zenekar, a tánc.... Jajj jajj jajj...

Szóval fogalmam sincs, hogy a képlet hogy fog festeni szeptemberben. És főleg, hogy lehet azt elérni, hogy egyikünk se szívjon nagyon ezzel az egésszel...

De most visszatérek a közeljövőbe, a vizsgákra. Mert az az egy biztos, hogy ezeken még túl kell lenni.