Hát így teltek a napok szép sorban.

Volt még valami, ami alig tapasztalható a "rendes világban" ilyen hatványozott formában. Sorra sorra jöttek folyton hozzánk az emberek: "tudok valamit segíteni?" "mit segítsek?" és szinte kérés nélkül nyomták velünk együtt. Önzetlenül. Felfogva, hogy épp valami kritikusabb helyzet van és bármi áron, de vinni kell előre a dolgokat.

Mint egy nagy falka, vagy populáció, szoros együttműködésben, egymásra utaltan. Óriási.

Később megérkezett J és elment Z, azaz 2 lány folytatta a konyházást. S bár J szintén tapasztalt ilyen téren, azért az erős férfi jelenlét nekem hiányzott a nehéz tárgyak emelgetésekor. De összességében azért gyűrtük a dolgokat. Meg magunkat is.

Azért a méz-projektet le kell írnom:
kiderült hogy a méz kb. két éves és be van állva, száradva az egész. LöPö már hajtogatta, hogy azzal napokkal előbb kezdeni kell valamit, de úgy voltunk vele, hogy meglátjuk. Egyszer elmentem pihizni 2 percre, mire visszaérek, ilyen katasztrófaövezetté alakult a konyha: gyerekhad becsődítve, ebből egy a konyha közepén fát vág, a másik fát fűrészel, a többi láb alatt teng-leng, mondjuk fát hord, ég a teli bogrács alatt a tűz óriás lángon egy nagy rakás fa mellett, J félig beletörődve áll a kavalkád közepén, és Löpö közli, hogy az előbb már kiömlött ugyan a bogrács tartalma, de sebaj ő egész éjjel itt akar mézeket olvasztgatni eme tűz felett.
Közben sötétedett.
Ez most komoly?
És egész éjjel a gyerekek biztosítják itt neki az elegendő fát, vagy mi???
Egy ideig pislogtam, szemem előtt már látva az eljövendő károkat (rakás fa felgyullad, valaki leforrázza magát, a sötétben a gyerek levágja az ujját a baltával) jobbnak láttam azonnal véget vetni. Sajnos ilyen árulkodás jellegű lett a dolog, mert Löpö-t én nem tudtam lebeszélni tervéről egy személyben - rettentő eltökélt volt, így a tábvez utasítást kellett bevetni. Löpö sértődve el, gyerekeket kiebrudaltuk,...
Majd pedig megkérdeztem J-t, hogy ugye nem haragszik, hogy a mézek nem olvadnak ma este ki, s J mondta, dehogy, már ő is rémüldözött ettől az egész képtelen helyzettől.
Utána óriásikat röhögtünk még a helyzeten nagy megkönnyebbülve, a tűz szép lassan elhalt.

A tábor alatt amúgy kétszer dőltem ki fizikailag és kétszer lelkileg:
- egyszer M engedélyt adott, hogy 8-ig aludjak, ez nagyon kellett, különben idő előtt kidőlök az alváshiánytól
- egyszer elküldött a sátorba derekat pihentetni, szabadkozásom ellenére ("de ne már... nem vagyok gyenge, nem akarok kidőlni"), kisakkozott a helyemre utánpótlást
- egyszer azt éreztem, hogy nem akarok már gyereket a közelembe, csak kettesben elmenni sétálni meg romantikázni az erdőbe, meg stb...
- amikor egyik reggel fujjogtak a lecsóra, meg nagy részét kidobták, akkor elszakadt a cérna és elvonultam bőgni meg káromkodni egyet - hát hiába, az ember fáradtan, fájó végtagokkal, koszosan már igencsak nehezen viseli el hogy hiába dolgozott a rohadt füstben...

Szerencsére ennél több rossz élmény nem volt.
 

A tábor immáron "viharstabilan" felépült. Megfáradt sörhast növesztett jómunkásembörök balfélen elhúznak, "felelős felnőttgárda" szép lassan beszivárog.

Mélyen tisztelt vezetőség - azaz M - költői szavakkal eképp jellemzi az építési procedúrákat. (Természetesen teljesen ártatlan fejjel):

"Iszonyatos nagy szopás volt... de végül sikerült: felállt!" - a viharra gondolt meg a táborra. Mi nem. :D Majd már ő sem. :D Hát ezt sikerült szépen megfogalmazni...

M útra kel a porontyokért a főváros felé. Sötétedés előtt aztán bezúdul a táborba a csipogó élénk gyerekhalmazzal együtt. Darabra megvannak. Berendezkednek, majd bomlanak a réten a "felnőtekkel". Azaz: minden gyerek 3 helyen lelhető fel ilyenkor: vagy a porban fetreng, vagy éppen oda esik lefelé, vagy egy "felnőtt"-ön van rajta valamilyen formában. Ezt imádják. A "felnőttek" is. De ők gyökannyi ideig, mint a gyerekek.

2. T Á B O R

Elkezdődnek a napok és betöltődnek a szerepek:
a táborvezető tábort vezet, a beszerző beszerez, a többiek nonstop gyerekügyeletbe illetve délelőttönként útra kelve gyerekagytágításba fognak.

Mi meg elkezdünk arról gondoskodni, hogy életben maradjunk valamennyien, de legalábbis, hogy ne legyünk soha éhesek.
NagyL marad az első nap segíteni nekem, aminek örülök. Közben Z is befut, így light-osban kezdődik a konyhai szolgálatom két embörös méretű legény mellett. Később L visszatér a civilizációba, de Z mellett még mindig könnyített dolgom van. Bár eleinte extra szűkszavúságától kissé tartok, több nap után már marhára összecsiszolódom, haverkodom vele. Meg hát nem nekem kell 20 literes kannákat meg kondérokat emelgetnem. Igazából jól kiegészítjük egymást: a konyhasátor ismerője én vagyok, keze alá teszem a dolgokat, ő addig sorrendlogisztikáz, majd együtt véghezvisszük a mutatványt.

És azt kell mondjam remekül: az emésztőbe alig kerül valami, és senki sem marad éhes. Pár nap után érkeznek a dícsérő visszajelzések a korábbi táborízekhez képesti szokatlan finomság miatt is.

Nagyon szerettem ezt az érzést: megcsináljuk, megeszik és "ma sem halnak éhen". Még akkor is ha költői túlzás. De mégis csak a mi munkánk miatt van erejük játszani meg túrázni meg minden. Meg szerettem nekik merni az ételt, ennyi csapat gyerek fölött egy ilyen kis ősasszony lenni. (Ezt kisajátítom, Z mégsem lehet ősasszony :) )

Meg egyáltalán, hogy ez az egész itt működik körülöttem. A vezetőfülkében M ül, mi meg a fogaskerekek vagyunk, akik a kormányzása hatására működtetik a gépezetet. És szemmel láthatóan ott szórakozik a gyerek önfeledten, játékra megy meg túrázni, kis cseberrel kajáért áll sorba, tehát működik az egész tényleg.

És egyszerre nehéz meg nagyon könnyű.
nehéz:
néhány nap után fogalmaztam meg a fizikai terheket - mert lelki az nem volt. Még.
- korán kelés, kevés alvás miatti kipurcanás
- derék és ízületek gallyra küldése
- irdatlan sok füst belélegzése a kaják kavarása közben
könnyű:
Na ehhez kellene ott lenned és érezned milyen. Marhára melós mégis rettentő szabad. Ez nem iskolapad, nem parlament, nem egyetem. Semmi asztal mögött ülés.
Ez ilyen "nektek csinálunk programot úgy, hogy közben mi is élvezzük. Bár időnként marhára elegünk van már, de akkor is nyomjuk. Mert összességében mi is nagyon szeretjük az egészet". És ez, hogy nem érdekből történik bármi ezen a helyen (pl. hogy pénzért), csak egymás boldogítására, az egészre egy annyira jó hangulatot ragaszt, amit a civilizáció világában már alig tapasztalhatsz. És a "felnőttek" is igazából visszagyerekesedni kész fiatalok.

A lét örömét éljük.

Hmm... Hol is kezdjem...

Sikerült megcsinálni a mikrotársadalmat! :)
És sikerült fogaskerekeknek lennünk benne és működtetni a gépezetet. És marhára nem volt könnyű a dolog, s ez többrétegű nemkönnyűséget jelent: kezdve az egyéni fokozódó fizikai problémáktól folytatva a társas együttlét (nehezített pályán) okozta pszichodrámákig...

És mégis:
(hát most nem jut eszembe költői vagy hatásos jelző, így kell fogalmazzak:)

K*VA JÓ VOLT!!! :)

Itt tulajdonképpen be is kellene fejeznem a leírást, mert papolhatok én mindenfélét, de igazából ki kéne próbálnod, csak úgy éreznéd meg az igazi aromáját a dolognak.

De azért impressziószerű képeket akarok róla vetíteni mégis:

1. É P Í T É S

Szóval kicihelődtünk az erdőbe, egy nagy tisztásra. Néhány nap alatt felépítettük a minimál körülményeket, ami azért nélkülözhetetlen a hosszabb időn át itt éléshez. De tényleg a minimum. Nyilván árammentesen, minden sátorból, fákból és árkokkal megoldva.

De már ez az "építés" is óriási:

csomó haver szintén lejött segíteni, többnapi kánikula, földből milliom kő és gyökér kivakarása, sörök hűsölnek a patakban, békák özönlik el a sátrat, ponyvát feszítünk, eszközöket mosogatunk, ásunk és ásunk és ásunk... és közben annyit röhögünk, hogy könnyesre... Igazából itt stoppoljuk is le az időt, nem kell tovább menni. Ilyen felszabadult, örömteli mégis dolgos napokat...

Aztán persze következik a mély víz - ami engem illett. Az első rám háruló vacsorafőzés: ez hagyján lenne... csakhogy: kipróbálatlan lyuk felett, hatalmas lángot kell rakni, közben óriási vihar kerekedik, villámlik dörög és még tetejében be is esteledik. L ("beszerző") instruál, mit hogyan tegyek, majd a többiekkel együtt elhúz a sötét éjszakába sátrakat körülárkolni. Keverem világ végezetéig a kaját, fejlámpám által megvilágított bográcsra figyelek csak, meg arra, hogy ne égjen le a kezem, mert közben mindenhonnan ömlik ki a tűz a lyuk száján és eléggé kezelhetetlen így az egész. Tombol a vihar ("rohadtul hangos, mikor csap be a villám basszus?") és csak szűrten hallom, hogy a többiek valahol körülöttem óbégatnak a sötétben.

Furcsa, hogy itt leírva nem tűnik olyan durvának. De ott az egy szál ponyva alatt figyelve... Alulról tűz, felülről víz és villám...

Hát aran' babáim... Azt kell mondjam megszülettem még egyszer. Vagy valami ilyesmi érzés. Utána senkit sem akartam a közelemben tudni, magányt akartam. Egyedül voltam és mégis erős: ezt éreztem.
Biztos túlmisztifikálom a dolgot, de valahogy keresztülmentem az ősember félelmein és talán az ősi életben maradás öröme? Az erdő kicsit megváltoztatja a szemléletedet, dimenziókat- azért írom, hátha nem értenéd, miért olyan nagy valami ez a történés. Kicsit más feeling, ha 12 km a legközelebbi lakott terület és éhes vagy és nincs egy fedél ahova hirtelen beszaladsz a vihar elől.
Szóval ilyen avatásszerű érzés. Valahogy megrázó és fantasztikus. De igazából az én egyéni paráimon való túllépés volt a legjobb: félelem az ismeretlen helyzetektől, a villámcsapástól, az égéstől, a felelősség terhétől...

Benne lenni a nehézben majd károk nélkül kijönni belőle = újjászületés.

Különben már "építés" alatt rettentően elfáradtunk. Viszonylag késői fekvés, viszonylag kényelmetlen alvás a polifoamon, viszonylag korai kelés... Majd másnap meg sem állva pörgünk, persze nonstop sörözések közepette, (tábor alatt már úgy sem lehet vedelni).
Az éjszakák meg építés vége felé már viharban végződtek. Azaz kezdődtek. Mert ugye nem alszik oly nyugodtan az ember ilyen elemek összecsapása közben egy szál vászon alatt, mint a 4 fal között tenné. Leendő táborvezető úr is ki-kiszökkent a sátorból éjjelente körbenézni, hogy mennyire cincálja szét a vihar a jövendő kis "népének" földrészét s azok tartozékait. Ettől aztán értelemszerűen a jövendőbeli konyhás sem alszik nyugodtan. :)

Hát így lefáradva kezdődött el a tényleges "kezdjükel". :)

Sziasztok, itt Gyurma beszél. Lefotózkodtunk, én vagyok a bal oldali zöld. Hát ismét itthon. Vége, vége. Abszolutórium megvan. Igyekszem összeépíteni magam valahogy. Nem tudom, sikerül-e visszarendezni magam az eredeti formámba. Kell ehhez sok természet, sok vitaminos, igazi kaja és emberek, akiket szeretek. Barátok. Hmm. Barátok... Sarkalatos pont.
Li-nek igaza volt: ezt egyedül kell megcsinálnod, de ha kész lesz, akkor erősebbnek érzed magad. Tényleg egyedül csináltam, de nem mindig, mert M amikor tudott, segített, amiben tudott. De azért mégis egyedül nyomtam végig nagyrészt a dolgokat. S most nem tudom, minek érzem magam. Erősnek? Nem tudom. Még semminek sem. Alaktalan vagyok, mint egy gyurma. Bár inkább olvadó fagyiszerű. Valami plecsni. Nincs időkeret, nincs összefogó erő, nincs gerinc. De nem is szükséges. Most végre nemtenni óhajtok. Lebegek a semmiben. Semmivel sem foglalkozom, csak relaxálok.
Jó ez így nem teljesen igaz, mert a tábor itt van a nyakunkon és arra bizony vannak tennivalók.
 

Tegnap néztünk meg egy filmet.
Egyszerre éreztem nagyon szarnak és nagyon jónak Aztán M rávilágított pár dologra így jobban értem a filmet és kevéssé szar, mint inkább jó.

A zene itt is marha sokat dob. (A szinkron meg marha sokat ront) Amúgy a végén mindenki meghal, szóval, ha depi vagy, ne nézegesd, mert nem ez az a film, ami majd nagy lelki válságok után jobb kedvre bír téged. De tagadhatatlanul van valami nagyon jó feeling benne, ami mondjuk engem nagyon megragad: szomorkodás, ártatlanság, némi vagányság és különcség, valami csajos, valami megfoghatatlanul érdekes. Hogy hogyan válik a világ legapróbb dolga is érdekesség a bezártság érdektelensége előtt és közben. Utána már nem...

Néhány zene, belőle, mert jó, mert magaménak éreztem: