Nyilvánosság.
Tegyél fel képeket, ossz meg mindent, láttasd a világgal, milyen vagy.
Ez most komoly emberek??

Mi az, ami normálisnak mondható?
- Ha nincs senki előtt titkolni valód, ezért mindent úgymond megmutatsz: iskoládat, kapcsolatodat, munkahelyed, munkanélküliséged, tengerparton együtt evett maradék kaviárotokat a tányéron, jegygyűrűdet, kisbabád pelenkájának a színét, stb...?
- Vagy ha egyáltalán semmit sem mutatsz meg, esetleg csak abszolút egy szűrt rétegnek mutatsz bármit is.
Ahogy ez az őskorban még így is volt. Papírképek kerültek elő családtagok és barátok részére élménybeszámoló gyanánt.
(Én ez utóbbihoz tartoznék, ezt a blogot is csak néhányan látjátok, bár ezzel kapcsolatban néha olyan érzésem van, hogy már ez is lehet, hogy exhibicionista és a világ formált ilyenné? Vagy lusta vagyok egyesével levelezni mindenkivel? Nem tudom. Az biztos, hogy irkálnom azt kell, és aki szeretné, az olvashatja. Igyekszem azért úgy közel menni magamhoz, hogy mégis megőrizzem a kellő távolságot. Remélem ez sikerül és sikerülni is fog.
...Na meg szerencsére fb-n is van szűrő beállítás láthatóságokra)

Kundera egyik könyvében (A lét elviselhetetlen könnyűsége) ezt boncolgatja: hogyan tudsz igazságban élni:
- akkor élsz igazságban, ha nincs titkod senki előtt, bátran felvállalod magad, és mindened a világ előtt
- vagy akkor élsz igazságban, ha publikum nélkül élsz. Mert amint már valaki néz téged, már nem is önmagad vagy, kénytelen vagy a tükör kínálta szerepbe préselni magad. Publikum nélkül viszont igazi önmagad lehetsz.

(Nem biztos, hogy pontos a megfogalmazás, sajnos már régebben olvastam.) Elgondolkodtató.

Szóval van ebben a világ-exhibicionizmusban valami szomorú. Minek, kinek bizonygatsz? Megrögzöttül hiszem, hogy ha tényleg boldog vagy, akkor nincs szükséged mutogatni azt. Mert akkor mások szemeinek (irigy? elismerő?) tükörében akarod látni magad, mert e nélkül csak valami reménytelen szomorúságot érzel. Xar ez a világ/kapcsolatod/munkád/életed és ennek akarsz hátat fordítani "tengerparti fotókkal".
Önbecsapás.

Amikor igazán boldog pillanatok zajlanak nálam, akkor az annyira felkavaró és/vagy kellemes, hogy az igazi érzéseket mondjuk néhány fotóba belezsúfolni képtelen lennék, mert az már csak egy leképezése valamilyen szögből és fénnyel a látható világnak és csakis kizárólag nekem meg azoknak mondja el az igazat, akik benne voltak. De olykor még nekünk sem. Nem azt mondom, hogy nem kell fotózni. Próbálkozni lehet. Élményeket jó megörökíteni.
A megmutatás a nem mindegy. Hogy kinek. Mikor.
Mindenkinek? Miért? Hogy lássák, hogy boldog vagyok, mint állat? De miért kell látniuk? És főleg idegeneknek miért?

Ha ennek lehetne ideális formát faragni, az számomra a következő lenne. Amikor egy ilyen jelentős/boldog/kellemes pillanatban vagyok, akkor a szemem képes lenne képeket rögzíteni apró dolgokról: amikor a szája szeglete így megmozdult, amint ezt a szót mondtam neki; ahogy a porfelhőn átsüt a nap; amikor a vonat elindul ODA és amilyen a fák színe és elmosódása; ahogy megpillantom, és a mellette álló kutya szeme, ahogy Ráemeli tekintetét... (lehetne még sorolni)
Szóval ezek kis papírképek formájában megőrizhetőek lennének.
Ez mind olyan pillanat, amit totál nehéz elkapni. Vérprofi, művészi hajlamú, nagy empátiás készségű fotóst meg nem lehet minden jövendőbeli boldog pillanatba elcipelni magunkkal zsebben. Pedig ez lett volna egy lehetséges megoldás. :)

Ami pedig ezeket a képzeletbeli papírképeket illeti, még így is hatszor meggondolnám, kinek mutatnám meg. Esetleg csak családtagnak vagy legjobb barátnak.
De talán még nekik sem...

U.i.: Amúgy én kérek elnézést (ismét :) ), ha valakinek a lelkébe gázoltam. Nyilván a kivétel meg a szabályok esetét egymással ismerjük ugye.
És lehet, hogy nincs is igazam.

U.i.2: A közösségi oldalakra önmagunkról kitett, mindenki számára látható, részletes infók veszélyeiről meg ne is beszéljünk...